a félelem,
mint végtelen űr a csendet
megülte lelkünket
a nyomor ránk ütötte a bélyeget
…
a félelem,
mint végtelen űr a csendet
megülte lelkünket
a nyomor ránk ütötte a bélyeget
a kénes füstként terjedő
vacogtató alvadt idő
kerékbe törte szárnyaló kedvünket
valóság fojtogató lehelete
arcunkat szüntelenül permetezte
hallottuk a régi hazug nótát
sebzett torokkal egyre fújták
hiába fogtuk be fülünket
hallanunk kellet ahogy
a fenevad mögöttünk liheg
hiába takartuk be szemünket
akár a gyászos felhő az eget
látnunk kellett ahogy
közeleg a barbár rettenet
csattogó fogakkal minket téptek
maradék vérünket kortyolták
csontjainkból a velőt itták
félelem agyunkba bele éget
hiába sikoltott a lélek
minden léptünket gyanú kísérte
testünket gyilkos árny takarta be
a képünkbe vakító véres lámpák
az el sem követett bűnöket kutatták
bennünk, mint aszfalton idegen lánctalpak
árulások ütötte sebek hagytak nyomokat
a gonosz többé már nem eresztett
halál ébresztett a hajnal helyett
anyánkat, hazánkat szitkozódva
nyakunkat a hurokba szorítva
azok döntötték el sorsunkat
kiket a vad gyűlöletre
már beoltottak örökre
2005 november 4.