Olvastam egy lányról neve Hamupipő,
Nem fogta rajta sohasem a változó idő.
Most is aggódva várja a közeledő estét,
Hogy gonosz mostohája mikor hoz új lencsét.
Menne persze ő, az éjféli bálba,
De kevéske pénzéből nem futja ruhára.
A boszorka gyorsan lelohasztja hevét,
Munkával mulasztja táncra hívó kedvét.
Gyere Hamupipő, gyere el a bálba,
Ott vár a lovagod, mindig téged várva.
Dobj le minden terhet, dobd le már a borsót,
Tőle mindig kaphatsz egy pár kedves jó szót.
A régi mesének happy end a vége,
De a jelenkorban sajnos kicsorbul az éle.
Az élet újjára aranyból font láncot,
És mással járta Hamupipő esküvön a táncot.
Elveszett a cipő, hoppon maradt herceg,
Mézesmadzag takarta el, a kiásott vermet.
Szegény leány beleesett így lett csak ő szolga,
A boszorka tesz róla, hogy mindig legyen dolga.
Modern mese szomorú, sírás lett a vége,
Bosszúság, és fájdalom könnyek közt a bére.
Lovagja még esténként magányosan várja,
S csak álmában öleli két karjába zárva…