Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Góré és Mámi

, 356 olvasás, aron , 45 hozzászólás

Ezek vagyunk

Ezernyi tű-csepp, nyár végi, szemerkélő eső szitált az ég szürke messzeségéből…

/Elbeszélés alapján/

Ezernyi tű-csepp, nyár végi, szemerkélő eső szitált az ég szürke messzeségéből. Homályos köd-foltok foszladoztak az erdő fái között, a már lehullott, sárgásbarna levelek a nedves földön rothadásnak indultak, és a fülledt pára a faágakig nyúlt. Borzongott az egész táj, a fák törzse barnább volt a szokásosnál, a zöld megkopott, a virágok kelyhe elsenyvedt. Minden felkészült a nyár végi elmúlásra.
Az ősz a legkomorabb évszak… a színek sokfélesége alatt ott lappang a romlás szaga, a nedves, párás levegő elnehezülve szakad a tüdőkbe, s a köd, a szürke fellegek szemünkben folytatják megkezdett bomlasztó munkájukat. Dobol a dobhártyán a közelgő tél zöreje. A csontok repedni készülnek, a léptek bizonytalanodnak.
A szél által hurcolt szagok olyanok, mint a tétova gondolatok, ide-oda járnak a fák, házfalak, lábnyomok között.
Az erdő szélén fák sorakoznak, mintha valaki gondosan egymás mellé ültette volna őket. Nagy, komor sorfalat alkotnak, éles határvonal ez a város széle, és a buja, önnön törvényei szerint élő természet között. Mintha ez a fal páncélként meredne ott, hogy a város zaja lepattogjon róla, hogy a bűze szétmálljon, s ne érintse a sötétségben, mélyzöld színben nyugvó erdőt.
Itt, a komor fa-sor mögött mégis valami emberi jelenlét látható. Két vastag faág között szárítókötél leng, s azon ruhák. Száradnának, de nedvesek maradnak, a levegő csupa pára. Színes rongyok, ingek, blúzok lengenek ott a szél játékaként. Düledezett viskó mered ott a földön a maga ocsmányságában. Fából, kőből vegyesen összerótt, hevenyészett, leginkább ólhoz hasonló építmény az. Bejárata egy szekrény megkopott ajtaja, a fal mellett sáros, szakadt csizmák hevernek. Szinte jajkiáltás ez a ház, egy fájdalmas üvöltése az emberi lénynek, fel az égre, amiért ebben, így kell lakni valakinek.
Valakiknek.
Öreg, nincstelen pár lakhelye ez a viskó. Belül sem különb sokkal, mint kívül. Összes berendezése egy asztal, melyen zsíros, kopott edények halmozódnak, szekrény, az, amelyiknek ajtaja voltaképpen a bejárati ajtó, nagy, szakadozott franciaágy, s egy polc, min penészes, poros könyvek tornyosulnak.
A franciaágyon takaró, s alatta valami ütemesen emelkedik, süllyed. Lélegzés ritmusa az, akadozó, hörgő, beteg lélegzésé.
Egy csontsoványra aszalódott, fogyott, kopott ember fekszik ott: Góré. Nyolcvan éves, mosdatlan, magára hagyott, úgy dermed mozdulatlanságban ott, mint aki a halálra készül.
Valaha igazgató volt egy gyárban, azért lett a neve: Góré. Nem veszett el a neve, csupán más értelmet kapott. Góréban lakik… Így változik meg olykor egy dolog, név jelentése.
Valami kétes üzleti vállalkozás eredménye, hogy elvesztette a lakását, minden pénze, s vele életereje elment, egy ideig a gyerekeinél lakott, de aztán azok kilökték, mert ivott, folyton részeg volt. Nyugdíjazása előtt történt ez kevéssel. Néha, amikor józan pillanatiban kapták, csak sírt, s nem beszélt. Siratta magát, eltékozolt életét, elvesztett múltját, sötét, semmit sem ígérő jövőjét. Gyermekei nem értették, felesége nem kereste, nem segítette, barátai nem voltak, csak addig, míg pénze is.
Változnak az idők.
Nem volt ereje felkelni anyagi és erkölcsi csődjéből. Nyomorban, züllésben ragadt, egyedül maradt, de nem hiányzott senkinek. Eleinte még bejárt a városba, próbált munkát találni, aztán azzal is felhagyott. Kinek kell egy iszákos, beteges nyugdíjas?
Összerótt magának egy viskót az erdőben, s ott lakott. A postás, akinek olykor, még városba jártakor elpanaszolta a bánatát, elhozta a nyugdíját, azt a kevés pénzt, amit kapott több évtizedes munkájáért.

Két éve lakott az erdőben, mint egy remete, s közben leszokott az alkoholról, nem is maradt volna ennivalóra pénze, ha iszik. Valahogy ott az erdő magányában, csendjében megtanult egyedül élni. Nem mondhatni, hogy rosszul érezte magát.
Mégis megdobbant a szíve, amikor Mámi a szeme elé került. Pedig nem volt szép, nem volt gazdag, nem volt semmilyen az az asszony. Szikár volt, mint ő, elhagyott, magányos, lakás, élelem nélkül. Őszes, kócszerű haját ezerfelé keverte a szél, gerince meghorpadt, arcán évtizedek óta mélyülő ráncok csaptak végig, mozdulatai tétovák, szemei üvegesek. Vele egykorú volt ez az idős nő, senki nem sejtette, hogyan süllyedt le koldussorsra, talán csak Górénak beszélt róla, talán neki sem.
Mámi beteg volt. Valami különös idegbetegségben szenvedett, s olykor rohamok jöttek rá. Ilyenkor a földhöz verte magát, habzott a szája, összefüggéstelen szavakat üvöltött. Ez a betegsége is közrejátszott abban, hogy a társadalom kitaszította. A társadalom nincs felkészülve a másságokra.
Góré magához vette ezt az asszonyt, különös betegségével együtt elfogadta. Úgy éltek ott az erdőben, mint vénségükre magukra maradt, agyonkínzott állatok.
Egyhangú életük folyását csak az tette változatossá, amikor hetente a piacra mentek, hogy elköltsék kevéske pénzüket. Ilyenkor egy hétre való élelmet vettek, keveset, nem kellett sok.
Ez volt a megpróbáltatások ideje mindkettejüknek. A piac népe ismerte őket, az emberek pedig kíméletlenül kinevették, gúnyolták a vén, koszos párt. Az elárusító asztalok sorai közt felbolydult a nevetés, szikár alakjukba verődött a gúnykacaj, és a szánalmas, megvető sóhajok keveredése.
Olyan volt ez a nap mindig, mint egy kis halál. Meghaltak, elsenyvedtek, semmivé aszalódtak arra a fél órára, s feltámadtak, amikor az erdő hűs csendje magába fogadta őket.
Ám az utóbbi időben csak Mámi járt a piacra, Góré beteg lett, súlyos beteg.
Hétről hétre gyengült, nem evett, de orvosról nem akart hallani. Mámi ápolta, ahogy tudta, de nem sok eredménnyel.
Hozott neki a piacról zöldséget, gyümölcsöt, húst, hogy erősödjön, mindezt hiába.
Góré csak fogyott, dermedt, Mámi olykor éjjel a fülét beesett mellkasához érintette, hogy hallja a fáradt szív gyenge pulzálását.
És az ősz csak jött, magáénak követelve minden élő és mozgó csodát, hogy felkészítse a fagyos, fehér elmúlásra.
Góré érezte az elmúlást, és nem is tiltakozott ellene. Mámit sajnálta, aki inkább párja volt, mint a felesége, gyermekei anyja. Szánta az asszonyt, sejtette, hogy betegségével, pénztelenségében nem sokáig él majd őutána.
Mámi egy reggel megint a piacra ment. Mint a falról, már úgy peregtek le róla a szitkok, a gúnyos mosolyok. Megszokta, hogy kétszer is átszámolják a kofák a pénzt, amit ad, megszokta, hogy gyengén mérik az árut.
Vett gyümölcsöt, zöldséget megint, folyton reménykedve, hogy Góré jobban lesz. Úgy ragaszkodott e reményhez, hogy senki el nem tántoríthatta a biztos gyógyulás tudatától. Vékonyka lábai lankadatlan vitték előre, májfoltos karjain cipelte a teli kosarat.
És amire hazaért, Góré meghalt, csendesen elaludt ezen az őszi délelőttön.
A hulló levelek csak kerengtek, zuhantak az összerótt viskó tetejére, az ágak közt búvó madarak megdermedtek, hallgattak.
Góré ott feküdt az ágyon, kékre sápadt, szeme kinyílt, s kifejezéstelen tekintettel meredt a deszkaplafonra.
Valami kósza széllökés letaszította a száradó ruhákat, s azok puha libbenéssel terültek el a nedves, bomló avaron. A ködös, homályos, párás levegőjű erdőben pedig felzengett egy furcsa hang, egy sebzett, síró állat üvöltése, ez az üvöltés pedig csendes borzongásba borította a környéket. Mámi tobzódott ott a földön, tépte a haját, ruháját, cserepes, szürke ajkain hab tört elő, üvöltött, sikított, majd tántorogva felállt, és savószínű tekintetet vetve a város felé újra földre roskadt.
Csak feküdt ott, testét lassan belepték a hulló levelek.
A párás, penészes, zöld-termékenységű, barna leheletű természet pedig mindent bomlasztó méhébe ölelte ezt a két tetemet. Valahonnan messzebbről a nyüzsgő, zsibongó, őrült társadalom zaja szüremlett be a faágak közé, s a csupaszodó gallyak halk kopogással ütődtek össze. Közeledik a tél.

2003. Szécsény - Győr

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Novella
· Írta: aron
· Jóváhagyta: Medve Zsolt

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 306
Regisztrált: 2
Kereső robot: 27
Összes: 335
Jelenlévők:
 · Déness
 · Pancelostatu


Page generated in 0.2108 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz