Még csak úton voltam
álom, és ébrenlét között,
még nem szólhattam hozzád,
de egyre halkabb lett…
Még csak úton voltam
álom, és ébrenlét között,
még nem szólhattam hozzád,
de egyre halkabb lett
a valóság hangja, és
már nem kísért tovább.
Lassan távolodott, de súgva
azt üzente, várlak vissza
boldogan, nevetve, és
és a mosolyt, mit arcodra
fest Kedvesednek csókja,
fényemmel őrzöm, védem,
édes izét, ajkamra kérem.
Az álom csendben érkezett,
a valóságra még ránevett, de
karjába véve, hozzád repült.
Az álom ébredt, és a várakozó
valóság mellém szenderült.
Mosolyod fénnyel fogadott,
szemedben szikrázó vággyal,
ajkadon kérő sóhajtással.
Csókod gyöngyei testemen
gurultak, az ölelésedben
benne volt a holnap.
Még egymást öleltük, de
kopogott a Hajnal fénye.
Türelmetlenül toporgott,
és elpirúlt az arca, mikor
testünk fényruháját, a
Holdnak visszaadta.
Az ébrenlét kapujában
búcsúcsókod még utolért.
De a nappal fényénél is, az
álmok éjszakájáról mesélt.