Csöndes fogadó kívül a városon,
a holdfényes, néma tájban halk fuvallat oson,
éjjeli múzsák dala szól, tucatnyi fejben
lázas gondolat forog, susogó vánkoson.
Gyertya gyúl, sercegő fényében világok
fájdalma remeg. Ó mennyi papír s bor fogy,
a fogadósné a szőke Marie, mily lágy és illatos,
reggelre rideg ágyába félholtan rogy.
Charles, jó cimborám, igyunk mert hosszú útról
jött Paul és Honoré, bálban voltak fényesen és
gazdagon, kedvük lelte De Sade márkiné,
elnyúlva, pihegve, bíbor selyem s tüll pamlagon.
Holnap én megyek a régi Párizsba, hová nem
jár el csak én, meg pár szakadt mihaszna, ámde
ott vár jó fivérem Francois, s csak miránk vár
Ile de France, meg néhány jól kikent, burgund ribanc.
Átrepülünk időn, tengeren s falakon, megjárjuk
poklot s a mennyeket, belesünk minden ablakon,
ördögök korbácsa hasítja csupasz hátunk,
angyalok fésülik, fonják be lobogó hajunk.
Imhol jöve a hajnal, ki lezárja szemem,
parázsló szervem, bor fojtja elmém, de
még megírom ezt a strófát, a szomszéd
szobában egy bárd hangol tölgy hárfát.
Délre jár az idő, a szorgos Marie éneke költ,
ring a keble, arca csupa napsugár, vasárnap
ékes ruhát ölt, nővére jő ide, a szép Béasantné,
konflison, lépte hattyú, ajka, mint a hűs aloé.
Ezüst folyóból oltom szomjam fél térdepen, a ház
mögött kanyarog lomhán s részegen; virágszőnyeg
a bujazöld réteken, terítve van szépségem ó Clarisse,
ha láthattál volna ilyet, fivérem jó Matisse!
Nehéz illatú esték, mind ezért járunk ide, s
miattad drága Lisette, mágikus fénye a fogyó
Napnak, bús alkonynak, mennyi éber éjjelen
vágytam lehét, párás hajlatodnak!
Megjegyzés: 2002. szeptembere
|