Vágyakat foszlató történelem-táska húzza hátamat,
kérdéseim lassan kiapadnak,
s nem könnyíti szárnyamat.
Ólomszemhéjam
még a sötétséget is eltakarja lassan,
már csak egy a hű:
a jó meleg paplan.
Halkan még zongora szól,
gitár húrja pengeti könnyeim,
az egyikben még látszanak vidám lépteim.
Ennyi volt,
már ásítok örök takarodót,
nem, ez már nem bánat,
azt hiszem ez igazi fájdalom volt.
Valami végleg eltört bennem,
most nem tudom merre kell mennem,
talán az iránytűm az, mit elloptak,
s benne szívemmel játszottak.
Így fejen állva is észak az észak,
csak erősebb a vérszag,
s még csak meg sem ettek,
meghagytak ócska leletnek.
Megjegyzés: A témakörválasztást iróniának szánom