A nap lenyugodott és sötét csend borul mindenre.
Eltűnt az éltető fény s a nap hangos nyüzsgése.
A házak ablakai mögött sorra felgyúlnak a villanyok…
A nap lenyugodott és sötét csend borul mindenre.
Eltűnt az éltető fény s a nap hangos nyüzsgése.
A házak ablakai mögött sorra felgyúlnak a villanyok.
S a sötét utcákat vigyázzák a magányos villanyoszlopok.
Apró zajok jönnek messziről, mik a csendet alkotják,
Néha elsuhan egy-egy autó melynek zajai az apróbbakat megzavarják.
Az élet a házakba tömörül, ki-ki a maga otthonába.
A zajos kemény valóságból mindenki visszatér az álmodozásba.
Békésen hunyorgó csillagok fürkészik az álmodozó szempárt, mely könnyel telt.
Közben a remény szenderít minket álomra, s bíztat, hogy várjuk az új reggelt.
Az éjszaka lassú nehéz léptekkel halad el felettünk,
miközben riadtan kalapál a szívünk.
Millió álom kavarog bennünk és lelkünket mámorba ringatja,
Kiváncsiak vagyunk mi lesz holnap velünk sa valóra vált álmot ki kapja.
A szerencse velem volt de csak egy pillanatra.
Valóra váltott egy álmot, majd összetiporta.
Megmutatta, milyen megérinteni az álomvilágot.
Hagyott egy percre boldognak lenni, majd a mélybe taszított.
Most itt vagyok lenn, már a fény sem ragyog.
Sötétben ülök, mely mintha összeakarna törni.
Nem látok semmit. Nem látom azt sem aminek lehetne még örülni.