Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Ian

, 609 olvasás, KRAase , 7 hozzászólás

Ezek vagyunk

Nem is tudom igazán, hogy hol kezdjem el… annyi mindent akarok Neked elmondani, de valahogy minden összefolyik. Valahogy minden gondolatom egyként kavarog előttem, mint valami erdei patak, mely csak halad, csak halad előre, céltalanul, a semmibe.


"Az Apa"


Nem is tudom igazán, hogy hol kezdjem el… annyi mindent akarok Neked elmondani, de valahogy minden összefolyik. Valahogy minden gondolatom egyként kavarog előttem, mint valami erdei patak, mely csak halad, csak halad előre, céltalanul, a semmibe.
Azt hiszem, köszönettel tartozom Neked. Igen köszönettel! Hogy miért? Nos… talán már azért is, hogy akkor, egy évvel ezelőtt abban a füstös, lerobbant sarki kis bárban, tudod, Az öreg kalaposban, ahová csak a vihar elől menekültél be, hiszen utálod az efféle bárokat… emlékszel, teljesen bőrig áztál, úgy kaptál kölcsön a pultostól egy inget, hogy nehogy halálra fagyj, és nem kellett mást adnod cserébe, mint egy álírást, hisz felismert Téged… mindenki felismert Téged. De Téged nem érdekelt a kavargó tömeg, a sok ember, akik autogrammért könyörögtek, Te csak egy csésze kávét kértél, és leültél a pulthoz… ott, akkor vettél észre, emlékszel? Ott ültem a bár legeldugottabb sarkában és írtam… a mai napig nem tudom, honnan tudtat, mit írok, hogyan jöttél rá, hogy épp elbúcsúzni készültem a világtól. Odaültél mellém, s én észre se vettelek mindaddig, amíg meg nem szólaltál:

- Tudja, egyszer magam is azzal a gondolattal viaskodtam, hogy mi értelme van ennek az egésznek, hogy mért kell minden áldott reggel felkelnem, berohannom a munkába, ahol semmibe vesznek, állandó veszekedésben élnem a feleségemmel, állandó rettegésben, hogy mikor teszek megint valami olyat, ami nem tetszik az embereknek. És egyszerűen meguntam, hogy mindig, mindenben, és mindenütt nekem kell alkalmazkodnom az egész világhoz, elviselnem a hülye dolgait, és meghunyászkodnom, akárhányszor akartam valamit. Akkor fogtam magam, bementem a gyógyszertárba és vettem egy csomag patkánymérget… Teljesen kihoztál a sodromból, hiszen nem is ismertelek, azt sem tudtam, hogy ki vagy, csak úgy odaültél mellém és elkezdtél beszélni magadról, amikor én épp el akartam búcsúzni a világtól… de nem tudtam közbe szólni, hisz annyi átéléssel tudtál beszélni, szinte éreztem, ahogy minden szavad mélyről jön, egészen a szíved legbelső mélységeiből, és egyszerűen… csak néztem, meredtem néztem azokba hatalmas, zöld szemekbe a szemüveged mögött, és vártam hogy mit mondasz még.
-… a gyógyszerész egy mosolygós, igen idős asszony volt, akiről úgy tűnt, bármelyik percben meghalhat, mégis tele volt élettel. Odaadta a szert és így szólt: asszony vagy munkahely? Meglepetten néztem rá, és épp válaszolni akartam, amikor így folytatta: gondolja attól jobb lesz aranyom, ha megeszi a patkányok elől a mérget? Igen? És mégis mitől lesz jobb? Maga eltűnik, eltemetik, ejtenek magáért néhány csepp könnyet, és? És egy év múlva elfelejtik, és nem lesz más, mint egy név a temető egyik sarkában, akit talán csak a temetőőr ismer fel, de az is csak fanatizmusból, hiszen abc-sorrendben tudja az összes nevet a temetőben – erre önkéntelen mosoly jelent meg az arcomon – látja, mosolyog. Ez a legjobb gyógyszer, mindenre, higgyen nekem. Mosolyogjon, nem oldja meg vele a problémákat, de könnyebben átlép rajtuk. Szedje össze magát, csináljon valamit, mutassa meg az embereknek, hogy nem csak egy a sok közül, hanem igenis fontos része az egésznek! – De mégis mit? – Írjon! Írja le mindazt, ami magában van! Na látja, már nem is kell az a patkányméreg…
A következő percben már összegyűrten hevert a levél az asztal sarkában és elmeséltem, Neked mindent… mindent… Köszönöm, köszönöm!
Aztán az elkövetkezendő egy évben megtanítottál valamire, amit, míg élek nem felejtek el, és ami nélkül nem élet az élet. Megtanítottál, hogy bármit is teszek, ma teszem, hogy a holnapok úgy is eljönnek, ha nem tervezzük őket, hogy minden, ami fontos, ami szép, és ami a boldogságot jelenti, a mában él. Megtanítottál a mának élni, és nem azon kínlódni, hogy vajon mit hoz a holnap. Megtanítottál legyőzni a jövőmmel szembeni örökös félelmeimet. Megtanítottál arra, hogy az élet csak egy játék, amit millióan játszanak, és amit csak épp annyira kell komolyan venni, mint egy kártyajátékot. És hogy mint minden játékban át lehet lépni a szabályokat, hogy könnyebb legyen, az életben is vannak olyan kötött fogások, melyeket ki lehet oldani. Megtanítottál játszani az életet. Megtanítottál élni! Köszönöm!
Még soha életemben nem találkoztam olyan emberrel, amilyen Te vagy. Soha nem volt olyan barátom, mint Te. Annyi, de annyi kedvességet kaptam tőled… Köszönöm!
Most itt ülök egy repülőgépen, és szárnyalok, szárnyalok a jövőm felé! Az az egy év elég volt arra, hogy kitaláljam, mit is akarok az életemtől. És a Te szabályaiddal könnyebb lesz megvalósítanom az álmaimat, hisz az álom csak egy sűrű erdő az élet mezején, melyből csak a kiutat kell megtalálni… ezt is Te mondtad, emlékszel? Ne haragudj, hogy csak úgy eltűntem egyik percről a másikra, de döntöttem, és így egyszerűbb volt.
Ne tarts hálátlannak, kérlek. Én soha nem felejtelek el, és azt sem, a mit tőled kaptam! Írj! Írj! Sokat írj! Te mindig az én íróm maradsz!

Szeretettel:

Lisa


Azzal Lisa összehajtotta a levelet, betette egy rózsaszín borítékba, leragasztotta és odaadta az épp arra járó légikisasszonynak:
- Kérem kisasszony, adja fel nekem ezt a levelet Ian F. Gregor címére.
- Az író Ian F. Gregornak?- kérdezte a nő kissé zavarodottan
- Igen. Tudja, én az egyik közeli barátja vagyok, és nem tudtam tőle elbúcsúzni… ugye nem túl nagy kérés…
- Nem, nem… adja csak ide…- "Szegény teremtés, még biztos nem… mindegy, az utas kényelméért mindent" – Legyen szíves, kapcsolja be az övét, Mrs. …
- Mrs. Steward.
- Mrs. Steward? – kérdezett vissza a nő meghökkenve "Szóval maga az…" Azzal hidegen megfordult és elment. Benyitott a légikisasszonyok számára fenntartott kis fülkébe, előkereste az egyik újságíró barátjának címét, megcímezte a levelet, és berakta a többi postázandó levél közé.

Három nappal később.

Lisa kilépett a bejárati ajtón, gondosan bezárta, majd elindult a buszmegálló felé. Kora reggel volt, az emberek még alig merészkedtek ki házaikból. Csak a sarki újságárus volt már nyitva. Lisa odalépett és vett egy napilapot, melyet a táskájába csúsztatott. Tovasietett, hogy elérje az első buszt. A megállóban ő volt egyedül, így nem kellett tolongania a szabad ülőhelyért. Megvette a jegyet, és leült a második sor ablak felöli székébe, majd elővette az újságot.
Mikor megvette, nem is figyelte a címlapot, pedig igazán érdekes volt. Az egész nem állt másból, mint egy fekete keretbe foglalt mondatból: "Az utolsó levél – Ian F. Gregor". Lisa gyorsan kinyitotta az újságot, és megdöbbenve kezdte olvasni a dőlt betűkkel kiemelt levelet:


Drága Ian!

Nem is tudom igazán, hogy hol kezdjem el, annyi mindent akarok Neked elmondani, de valahogy minden összefolyik. Valahogy minden gondolatom egyként kavarog előttem, mint valami erdei patak, mely csak halad, csak halad előre, céltalanul, a semmibe…


Elképedve olvasta végig saját szavait, melyet Iannak írt, de az újságíró szavai még súlyosabbak voltak:
Valószínűleg ez volt a híres író, Ian F. Gregor utolsó levele, melyet már nem állt módjában elolvasni. Mint már előző számunkban megírtuk, Gregor négy nappal ezelőtt, besétált egy gyógyszertárba, vett egy csomag patkánymérget, hazament és végzett magával. Hogy miért e váratlan tragédia? A válasz itt rejlik e sorokban, melyeket az író által szeretett egyetlen nő írt, Lisa Steward…

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Novella
· Írta: KRAase
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 250
Regisztrált: 2
Kereső robot: 32
Összes: 284
Jelenlévők:
 · arttur
 · oprae


Page generated in 0.1815 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz