Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Tövisek és szirmok

2005-10-21 17:08:09, 841 olvasás, Neferkheperure, 4 hozzászólás

Rózsát öleltem,
bimbózót, büszkét.
Szorítottam
vak lelkem
sebzett ölére,
mint aki vesztét
szerelemtől vágyja:
csorduljon bár vére,
ő azt nem bánja.
Szúrtak a tövisek,
szántottak és téptek,
s mikor már nem égtek
a szerelem lángjai,
tépett szirmok között
álomködbe bújtam,
társként csak fájdalom,
s a hű remény volt.
Aztán szúrtam…

Saját kis tüskéit
gyermeki lelkének
kicsi bimbójába
tövig belevágtam,
csak hogy ne lássa,
mennyire félek.
Ő észre sem vette,
hogy mind a sajátja,
ami szirmát tépi,
lelkét bántja,
és emészti
véremben megmártva.

Most itt állunk
rongyosan, zihálva,
reszketve, bántva,
lélekbe szántva,
s szerelmünknek már
nem látszik emléke;
elfedi a sár,
és kettőnk utolsó csepp
nyughatatlan vére.

Szerelem

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Szerelem
· Kategória: Vers
· Írta: Neferkheperure
· Jóváhagyta: Vox_humana


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 63
Regisztrált: 1
Kereső robot: 31
Összes: 95
Jelenlévők:
 · Tristan Kekovian


Page generated in 0.1332 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz