Rózsát öleltem,
bimbózót, büszkét.
Szorítottam
vak lelkem
sebzett ölére,
mint aki vesztét
szerelemtől vágyja:
csorduljon bár vére,
ő azt nem bánja.
Szúrtak a tövisek,
szántottak és téptek,
s mikor már nem égtek
a szerelem lángjai,
tépett szirmok között
álomködbe bújtam,
társként csak fájdalom,
s a hű remény volt.
Aztán szúrtam…
Saját kis tüskéit
gyermeki lelkének
kicsi bimbójába
tövig belevágtam,
csak hogy ne lássa,
mennyire félek.
Ő észre sem vette,
hogy mind a sajátja,
ami szirmát tépi,
lelkét bántja,
és emészti
véremben megmártva.
Most itt állunk
rongyosan, zihálva,
reszketve, bántva,
lélekbe szántva,
s szerelmünknek már
nem látszik emléke;
elfedi a sár,
és kettőnk utolsó csepp
nyughatatlan vére.