Hogyha, egyszer, talán.
Szívemet nem tartanám,
roszban, tűzben, gödörben,
mit látok a szemedben?
Szemed nem árul el semmit,
mégis annyi mindent tanít,
tanít halálra, életre, jóra
csak tudnám miért fordult rosszra!
Én már nem értek semmit,
nem is akarok, senkit!
csak egymagam vagyok,
másra nem számíthatok.
Odakint nehéz lesz, újra.
újra élni, virradni de muszáj!
s miért kell boldognak lennnem?
mert most már tavasz a lelkem!
Kinyílok hát, süssöm rám a nap,
zengjenek a harangok, jöjjön el a pap,
áldjon meg mindenkit, áldjon meg engem!
mert utóljára szabad még egyszer engednem!
Aztán megházasodom, sötét lesz napom,
csak egy féngysugár, az asszony!
mely elvakít, megéget és megperzsel,
de csak szívből és szerelemmel!
Lám, lám megházasodtam.
Nem volt más utam,
de te is rájössz majd,
minden út a másik karjába tart!