Kezdesz már gennyedni-gyűlni lelkemben,
Mint köröm alá mélyre szaladt szálka,
Húsomból a sebésszike kivájja –
De agyamból semmi – az emlékedet.
Fényes képek úsznak rólad elébem,
Szerelmes szeretve ölelő karja –
Míg le nem foszlik a hazugság máza,
És maradsz számító, csapodár, hűtlen.
Belőlem mikor vet már ki az idő?
S jön-e még szívembe igaz tisztulás,
Vagy elönt mocskod, s elmerülök benne?
Süt-e rám nap, hogy nem takarja felhő?
Meddig tarthat még az élet-tanulás,
S leszek jó, milyennek Atyám szeretne?