Talán azt vártam, hogy nem ébredek fel,
Nyugodt álom vitt el, kezemben, kezeddel.
Később, a csalódás ébresztett komoran,
Miért élsz még? Kérdezte tőlem, komolyan.
Ha tovább álmodhatnék, semmi nem fájna,
Minden egyes nappal, csalódás se várna.
Az álmok szépek, de kár, hogy mind hazugság,
Nem álmodnánk Őket, ha előre tudnánk.
Becsapnak naponta, bután ígérgetve,
Nincsenek tekintettel, kilétedre!
Nem érdekli őket, megérdemelted-e,
Az se számít, ha szívednek van száz érdeme!
Ne hidd azt, ha jó vagy, azért boldogság jár,
Futhatsz utána szüntelen, de rád nem vár!
Várhatod, a megérdemelt jutalmadat,
Sose fogadja el, a Te uralmadat!
Mintha más dimenzióban élnék olykor,
Nem látok ki, a feneketlen tóból!
Látom, hogy zajlik körülöttem az élet,
De közöm nincs hozzá, másé már az Éden.
Fekete varjak ülnek, gondként vállamon,
Rám telepszik egy újabb, és én ráhagyom.
Nem akadályoznak meg, szinte semmiben,
Nem merek társat keresni már senkiben.
Akire rátalálok, futva menekül,
Nem tudja mitől fél, inkább él, egyedül.
Nem győzhetem meg így, hogy jó velem,
És nem bilincsként fogja Őt, a két kezem.
2004. jún. 25. Szeged
Online látogatók:
Látogató: 91
Regisztrált: 0
Kereső robot: 17 
Összes: 108
