Mi is vagyok én, kérdem, de választ nem kapok,
Sötéség honol minden hol, és néma csend.
Kik barátaim voltak most süket vakok.
Elfelejtettek volna… csend!
Nem felel senki sem, elmentek és egyedül hagytak.
Egyedül a sötétséggel, a csenddel, a kétségbeeséssel.
Küzdjek, ezt mondták és már el is szaladtak.
De azt hogy hogy győzzek, nem mondták? Vétségekkel?
Nincs senkije egy magányos harcosnak,
De én nem vagyok hős, csak egy rémült lány.
Látom a lelkemet a földön heverni csatakosan.
Nincs erőm, már csak egy dolog maradt a fény utáni vágy.
A vágy, ami föl emészti testemet és lelkemet.
Hát senki sem látja kétségbeesett hívó szavamat?
A magány megöl és felemészti a szellememet.
Szól még valami, valahol de csak összefüggéstelen szavakat.
Mi is vagyok én, egy költő, ki sír.
Ki nem képes csak a maga fájdalmát énekelni.
Mert hisz a dolgom közölni a világgal mi a hír.
A jóról vagy a rosszról és erkölcsről vélekedni.