Hűvös eső hull a poros útra,
komor felhők indultak el vándorútra.
Elmentél velük Te is kedvesem,
az ég is Téged sirat, esőkönnyekben.
Nyári zápor áztatja a földet,
bánatom éj-kékre festi át az eget.
Fáradt álmaim még mindig Téged várnak,
nehéz sóhajomtól mégis tovább állnak.
Reményből szőtt hálót bont a hajnal,
könnyeim is elfogynak már szépen, lassan.
Sós foltokban szárad arcomon a jelen,
s már nem akarom, hogy itt légy mindig velem.
Tündérmesék képzetében éltem,
angyalszárnyak röpítettek, s néztem,
szelíd arcodról, hogy árad a hazugság
felém, temetve a pillanat igazát.
2005. augusztus