Fekszem az ágyon,
lehunyom szemem;
A múlt mint egy szomorú álom
betemeti testem.
Látom az arcokat,
csalódtam bennük;
hallom a hízelgő hangokat,
de nem látszik alakjuk, testük…
Mesél a múlt,
telepszik mint az alkony;
mikor még szememre ködfátyol hullt,
a hazugság emelkedett mint holmi torony.
Azt hitted ha megfogod kezem,
s hitegetsz;
Majd elengeded kezem, miután megkaptad testem,
az nekem jót tesz?
Öleltél… simogattad arcom,
hazudtad hogy szeretsz;
hittem neked… én barom…!
Emlékek… a múltból,
sok-sok lezárt hónap;
nem hibázom remélem újból,
már elfeledkeztem szinte rólad.
Kinyitom szemem,
már a hajnali pír kacsint az ablakon;
megtörlöm arcom, könnyes a kezem,
kecses fény sugárzik a falakon.
Feledni nem lehet örökké.