Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Színfolt

, 303 olvasás, Babett , 0 hozzászólás

Álom

Fekszem az ágyon,
lehunyom szemem;
A múlt mint egy szomorú álom
betemeti testem.

Látom az arcokat,
csalódtam bennük;
hallom a hízelgő hangokat,
de nem látszik alakjuk, testük…

Mesél a múlt,
telepszik mint az alkony;
mikor még szememre ködfátyol hullt,
a hazugság emelkedett mint holmi torony.

Azt hitted ha megfogod kezem,
s hitegetsz;
Majd elengeded kezem, miután megkaptad testem,
az nekem jót tesz?

Öleltél… simogattad arcom,
hazudtad hogy szeretsz;
hittem neked… én barom…!

Emlékek… a múltból,
sok-sok lezárt hónap;
nem hibázom remélem újból,
már elfeledkeztem szinte rólad.

Kinyitom szemem,
már a hajnali pír kacsint az ablakon;
megtörlöm arcom, könnyes a kezem,
kecses fény sugárzik a falakon.

Feledni nem lehet örökké.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Álom
· Kategória: Vers
· Írta: Babett
· Jóváhagyta: Pieris


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 342
Regisztrált: 0
Kereső robot: 25
Összes: 367
Jelenlévők:
 · gazzo


Page generated in 0.3334 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz