Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Elment ismét egy jó barát.

, 513 olvasás, zarver , 7 hozzászólás

Ezek vagyunk

    Sötét korszaka volt életünknek. A nincstelenség kovácsolta össze az embereket. A szomszéd volt a barát, testvér, részese mindennapi életünknek. Barát volt, a szó legnemesebb értelmében, segített és elfogadta a segítséget.
    Valóban sötét volt.
Sötétben és hidegben tanultak a gyermekek. Az iskolába kis zacskókban vitték a cukrot, hogy teát főzzenek és melegedjenek. A tanító nénivel fát loptak, hogy megfőzhessék a teát. A lakásokban hideg volt és a konyhák üresen tátongtak. Nagyon szomorú évek lettek volna, ha hagyjuk. A hideg azonban nagy volt, recsegett a hó a lábunk alatt és a férfiak bajszára pillanatok alatt ráfagyott a dér, amint kimentek.

    Sokszor indultunk útnak, beszerezni a szükséges ennivalót: lisztet, zsírt és mindent, ami a háztartásban szükséges. Más lehetőség nem volt, az üzletek is olyan üresek voltak, mint a mi konyháink. A fővárosban lehetett valamit kapni, ezért mentünk oda. Éjjel egykor indult a vonat. Féltem. Minden reccsenésre összeszorult a lelkem. A kukorica ültetvény mellett, az árnyékok az éjszakai lidércfényben, óriásokká nőttek Bátorságomat összeszedve mentem az állomásra, havonta. Vittem magammal azokat a beszámolókat, amelyeket postán is el lehetett volna küldeni. Nem egyszer a piros perzsaszőnyegen lépkedve a minisztérium épületében, ki lógott a táskámból az útközben megvett szalámi, vagy kókadozott füle a disznófejnek. Első alkalommal szégyelltem magam, de aztán láttam, hogy mindenki táskája tele van élelemmel, megszokott látvány, senki sem lepődik meg rajta.
    Ilyen téli hidegben utaztunk most már ketten a férjemmel. Én egy heti továbbképzésre. A férjem, pedig az alatt az idő alatt bevásárlásra. Az eredmény maga volt a megvilágosodás minden értelembe. Kis vezetékeken fény villant fel és töltötte be a lakást abból az akkumulátorból amit, akkor vettünk.
    Lőn világosság!
Maradt azonban a hideg. Mindig akkor volt áramszünet, amikor fűteni kellett. Így sem, áram sem meleg. A bele nem nyugvó székely ember, a tenni akaró megoldotta ezt is. Mint minden fiatal házaspár, mi is külön szerettünk volna élni,. Ezért választottuk a panelt, ahol azonban nagyon hideg volt, és ez ellen tenni kellett.
Férjem ügyes kezű ember, ért mindenhez, villany, víz vagy fűtés mindent maga a saját ízlése szerint át is alakított. A legújabb alkotása egy kis kályha - a Zsuzsi. Ontotta a meleget. Fát is vettünk, de nem mentünk haza üres táskával a munkahelyről sem. Nekem halmazban állt a kitöltésre várt diplomák és munkakönyvek mellett halomban a tüzelő. A munkások hozták föl egy-egy kis figyelmességre várva. Mi meg melegedtünk mellette, cipeltük haza minden nap.
    A szomszédok pedig vágyakozva ültek le hozzánk, a régi fotelbe, ami még a nemesi kúriában trónolt hajdanán. Minden este hivatalosak voltunk ezután egy-egy kályha bekötéses vacsorára. Első a mellettünk lakó házaspár. Az asszony művelt, könyveket szerető és gyerekei egészségéért aggódó lény. A férj csak az állatokat kedveli. A szakmai tudást követelő munka nem a kenyere. Így történt hát, előkerült egy öreg kályha! És nekifogtak kivágni az ablakot, helyére vékony vaslemezt tettek, amin a kémény vezette ki a szabadba a füstöt. Mire készen voltak vele, halomban gyűlt a sok égetni való kacat. Három gyermekük volt, nem volt pénzük fára. Voltak ellenben alig használt kis cipők, meg nagyok. A három gyermek, két lány és egy fiú, mind különböző. Az este jó hangulatban telt, mert közben meséltünk egymásnak, többek közt azt, hogyan indulnak reggel óvodába. Minden reggel ceremóniával kezdődött, mert a kisfiú óvodába indulás előtt az ágy alá bújt, és mint egy kis kígyót kellett előcsalogatni. Ő sziszegett, egyre csak sziszegett, hogy ő kígyó és mindenkit megmar, nem megy óvodába. Aztán anyja féltédre ereszkedett és kígyónyelven kisziszegte az ebadta lurkót és indultak.
    Nevettünk és emlékeztünk. A szomszéd volt a férjem osztálytársa. Mennyi élmény. Mennyi gyerekes csíny jutott eszükbe.
Ő volt az a barát, aki minden reggel a vízparton volt velem. Velem volt, amikor az első szemüvegemet elvitte a víz, hajmosás közben. Alá merült és órákon át, kereste a gyors sodrású meder alján. Sajnos nem találta meg. Ott volt mindig mikor vidáman labdáztunk a parti füves részen. Ott volt mikor az érettségire készültem a vízparton nagy köteg könyvet cipelt és segített átmenni a vízen, hogy szárazon hazaérkezzek.
    Közben a feleség a nagyszobába hozta az ágyakat. Éjszakára mindenki egy halomba de melegbe készült az alváshoz. Nekünk be nem állt a szánk, jókat derültünk. Együtt voltunk és lestünk minden hírt a forradalomnak hitt rendszerváltozás alatt. És kívánkoztunk Magyarországra előbb a könyvekért, később, mert az ő családjuk minden tagja már kint élt.
Nem jöttünk együtt, az élet más százkilométeres távolságra sodort bennünket.
De egy hazába és a kilométerek nem jelentettek akadályt. Évente találkoztunk és emlegettük azt a bizonyos éjszakát.
    Az elkészült mű készen állt.
Begyújtottunk… Jó sok cipő került a nagy kályha hasába. Vártuk a meleget és jött, dőlt ki belőle a füst. Nem lehetett látni semmit a füsttől, nem akart se kialudni, se égni.
Az éjszaka szellőztetéssel és hidegben telt el. Másnapra kijavították a hibát, és a kályha ontotta a meleget magából a család és a három gyermek örömére.
    Most meleg van… Nincs füst, de Te ködben vagy. Nem olyan régen, egy asztalnál ültünk és beszélgettünk. Majd a Hungaroringen bámultuk a suhanó autókat. Marad a köd és a sok-sok emlék, szívünkben a szeretet és fájdalom, a nevetés emléke és egy közös haza.
    Elment ismét egy jó Barát!


Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Próza
· Írta: zarver
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 234
Regisztrált: 0
Kereső robot: 51
Összes: 285

Page generated in 0.2833 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz