Csengetnek. Léptek kopognak a teraszon.
Hivatlan vendég ki hozzám érkezett.
Magány a neve, vele utazok egy vonaton,
Mely az életen át a szerelemhez elvezet.
Régi társam, sokat voltunk együtt,
Szabadon jártam-keltem a nagyvilágban.
Ő nem veszekszik hallgat, csak tűr.
Egyedül hisz bennem szilárdan.
Néha szeretek vele együtt lenni.
Van egy barátja a szűkszavú csend.
Hárman ülünk a tóparton. Levegőt venni,
Megállni, elfelejteni mi itt a rend.
Láthatalan emberként járok köztetek,
Percekre, órákra, napokra néha eltávozik,
Hogy átadja a helyét a lánynak kit szeretek.
Csak egy pillanat és visszatér. Ő nem változik.
De haragszom mikor fájdalmat sugall,
Múltamban turkálva nem hagy nyugodni.
Lelkemben a fel nem szántott ugar,
Melyen gaz nő, és ettől sem jó elaludni.
Suttog, miért így tetted, s miért nem úgy?'
Jobb lett volna másképp, mondja nekem.
Tudom de ugorjak, hol az a feneketlen kút?
Nem teszem, mert van még mit tennem.
Vannak akik fogják a kezem a szakadék szélén,
És el nem engednék remélem sohasem.
Ők a barátaim és bántana a szívem mélyén,
Nekik fájdalnat okozni. Nem tehetem.
De szeretem hogyha segít ábrándozni,
Szépet, jót, reményt, elérhetetlent.
Szűkszavú csend hangja szól, gyere álmodozni!'
És elindulunk újra hárman, keresni a lehetetlent.