Úttalan utakon
céltalan bolyongok.
Félhomály és sötétség
váltja egymást. És csak kétség…
Úttalan utakon
céltalan bolyongok.
Félhomály és sötétség
váltja egymást. És csak kétség
minden gondolatom,
minden érzésem. Oly
bizonytalanul csengő
a szavam, ami előtör,
és alig hallható
halkuló a hangom,
és erőtlen könyörög,
néha-néha már csak hörög
egy kemény Istenhez,
ki halni nem enged,
aki kínoz szüntelen,
és megölte a szerelmem.
Könyörgöm Istenem:
"Kérlek halgassál meg!
Halálos beteg lelkem,
ép egészséges testemben.
Szabadíts meg engem!
Hagyj meghalni kérlek!
Dobhassam el életem!
Kilátástalan helyzetem:
hamis család, barát,
és minden fellegvár!
Nincs társ, szerelem, béke,
bizalom, megnyugvás és csend,
s úttalan utakon
céltalan bolyongok.
Sötétség és sötétség,
és sötétség, és sötétség…
Ámen."
Bp., 2004.01.23.
Megjegyzés:
Azért tettem fel, hogy aki depressziós, mint én, az láthassa van értelme élni.
Azóta boldog vagyok, megtaláltam a célom, bár néha elveszve érzem magam,
de van miért küzdeni.
Fájdalmas írás tudom, és igazságtalan azokkal szemben akiknek nem adatott meg az egészség vagy már elvesztették, ilyent olvasni! De az egészség az a lélekre is igaz, ha az beteg, akkor hiába a "makk-egészség…:(
Nem kérem a sajnálatot, a megértést sem… Régi vers…
Minden este ezt a magam által írt imát mormoltam, és vártam hogy reggel ne ébredjek, aztán csalódottan nyitottam álmos szemem…:(
De ma már minden hajnalnak örömkönnyekkel szememben ébredek.:)
Szóval régi esti imám versbeszedve…
Köszönöm annak ki elolvassa.
(Lonci)