Egy villanásnyi csend,
S a boldogság messzire ment,
Egy villnásnyi bánat,
A harc, most már, várhat.
Fekete könnyek áztatják testem,
HOgy miért is sírok? Nem értem egészen.
Fellebeg szemem előtt a rohanó táj,
Tovább lépek, elfeledek mindtent, mert muszáj.
A tomboló viharban
Egy csillag zokog halkan,
Nem látni a fekete fellegektől,
Reszketve várja halált a szemekből.
Állj! Azt mondod a semmitől félek?
HOgy szép élet helyett szenvedést remélek?
Várj! Ne szaladj ily gyorsan el!
Kérdéseidre majd az ég felel.
S tudod mit? Nem érdekel már,
Egy élet, vagy értelmetlen szabály.
Nem érdekel, ha bánatod felőröl,
S végül elméd, megadóan megőrül.