Mostmár elmegyek a szavak mellett,
Az érzések engem úgysem feldnek.
Mostmár hagyom másnak az ördögit,
Vállamra terítni Attila köntösit.
Csak a magányból hiányzik néha még,
A gondolatból megszületett ivadék.
Csak az fáj még nagyon énnekem…
Nem hallom magamban víg énekem.
Hol boldogságot a lélek kiporol,
Ottan születik rövidlátó mosoly.
A lélek mezejin átsütő fények,
S tudatcsemete: én biz remélek.
Mostmár elmegyek magam mellett,
S hagyok hátra régmúlt szerelmet.
Mostmár nem fáj köntös a sebeken…
Szavaktól gyógyultan a rosszt feledem.