Hajnalodó illatok,
ízlelgetjük puha nyelvünkkel,
a tátongó városi estek szórakozott játékát.
Unottan bámulva, hogyan énekli,
homályos, félbetört szándékát belénk,
hamu testünkbe csúsztatja álmos fejét,
fáradtan, dadogó hangokkal táncol,
így, csak így lep el a fekete jászol.
Szégyenlős üresség zenéje, tündöklünk,
mi csak törékeny fény-nyalábok ölében,
szemébe születünk egy törött hangulatnak,
mind, vadul hörgő vasdobozok az égen,
a száraz pillanatokon zongorázó szégyen,
arcunkra guggol, zsibbadó szánkba,
álmosan szálldosó kockacukor kerül.
Gondolatunkra tekeredünk,
visszanéző mámor karjai lengnek,
büszkén, félholt csendet imádunk így.
Tisztára mosott léptekkel,
csak papír-színjáték egy élettel:
töltögetjük fázós benyomásainkba
a nyugalom zárlatos melegét,
mint mindig, a megbánás kenve maszkunkra,
ragadozó elvárás figyel,
méregeti nehéz ólomkarikáival,
süllyedő szagokkal tetovált mivoltunk,
szivárványt, ordibálva ígérgető hangokkal bírkózunk,
ásítozva merülünk a lustán,
rohanó perceit számolgató évekbe,
vastagon szedett szenvedés kéj-kertje,
zavartan hasít, a mágneses illúziók,
sikamlós bőre alá,
izzadó szőrme terhes tájon,
érlelődő magzatok, kesergő szíven, s szájon.