Letűnt korok dicső hősei,
Rémszerű árnyakként hatnak rám.
Megfáradt sorok gyermeteg ősei
Nem jönnek soha vissza már.
Remélem, hogy megbirkózom vele,
S nem bukom el rögtön.
Vágyakkal és ötletekkel telve,
Két lábbal állok a földön.
Vagy mégsem? És mégis.
Az a pár méter mit számít?
Lebegni a föld felett, én is,
Képes vagyok rá így.
Nem mondom, hogy mindig,
De néha jó ha nem vagyok itt
Valahol, áshová vinni,
tud bármi, ami nem sikk.
Igényes pop vagy csak egy jó rock-szám,
Egy könncsepp, egy pillantás,
S aszám körül mosoly bujkál.
Egy visszhangzó kiáltás,
Minden csak rám vall.
Mert ez vagyok én!
Sőt: én vagyok: akárki hall,
Vagy lát, az alkotás éjjelén.