Szürke sűrűn gomolygó felhő,
finom szemcsés porból szőtt…
Keményen rajzolt barázdáid…
Finom szemcsés porból szőtt,
szürke, sűrűn gomolygó felhő…
Keményen rajzolt barázdáid,
ellepett mély vén ráncaid
telve a forróság tüzének
megannyi szemcséjével,
hiába simítod azt érdes,
mégis gyengéd tenyérrel,
vastag fekete homok-csíkot mar
amúgy is meggyötört arcodra…
Torkod cseppnyi vízért kiált,
szemed a végtelen látóhatárt
kutatja egy kis kortyért fel,
ahogyan egy apró gyermek
elveszetten könnyes szemmel
a messzi-messzi távolba figyel…
Benyúlsz a régi kopott táskádba,
remegő kezed beakad egy almába.
Mosolyod elárulja kincsre leltél,
mintha piros gyémántot figyelnél,
úgy keresed a tökéletes pontot,
ahova érdemes az elsőt harapnod.
Összezárult idős ajkak,
gyümölcshúsba nagyot martak,
és az az átható mély élvezet,
amit soha nem felejtek el!
Csak álltam ott, s néztelek,
és csodáltam az életet…
Megjegyzés: Nagypapám emlékére… Egy kaszálással eltöltött nap után…