Vastagon kenve arcomon gúnyom, lehúzom rólam,
s fejembe rúgom a holdat, görcsösen kacsint egy szólam,
hamis de alattam lépdelnek évei.
Tisztára mos, meztelen hangjával, a hajnal,
zörögve nyargal, lobogó semmi vetkőzik,
leveti életét, igazsága gondolatban rejtőzik.
Ébredés tapos simára, befekszem a zöld tintába,
s mit vár ma percem számtól, mától kesergés kereshet,
hangot nyögök egy hintába, perdüljön a nincstelen,
szaladjon kínt velem, így legyen, s ne másképp a reggel.
Szemem nélkül, de harapós szennyel kezemben, felkel
a bágyadt éjféli kertszag, megszab, elhervad és
megkölt, lógásom testemen feltölt.
Vastagon kenve arcomon gúnyom, lehúzom rólam,
s fejembe rúgom a holdat, görcsösen kacsint egy szólam,
hamis de alattam lépdelnek évei.
Unott hajlatban zsendül szavam, untalan pereg lefele,
hűvös kinti út lehellete, így köszönt ágyamban,
mind érzése számban van, s dalolom ha úgy tetszik.
Mellőlem félre dobom ezt a rút semmit, röpte szaval,
futna előle ébredés, s hajnal, érlelődő, szőke hajjal
mászna vissza szánalmas percébe, üres, bánatos erszénye
lobog előre, abból hint méz ízű sugarakat a tetőre.
Madarak csőrűkből szállítanak imát, felénk, s nekünk,
mi hisszük, s pofont kap így kedvünk, mit kezünkben tartanánk,
s édes dúdolosát ha hallanánk, repülni hagynánk végre,
a lázas, vöröslő reggeli égbe, a terhes felhők közé.
Arcunkba ifjú vízet szórunk, szemünk hadd nyissuk,
lábunk járni kezd, s mind a délceg titkunk cipeljük,
majd az ablakban állva, az aranysárga nap sugarait ihletjük
versre, s később magunk esszük művét, hogy a megfáradt gondját,
s nyűgét lelkünk elfedhesse.
Fázós érzésekre gyújtunk, magunkhoz vesszük múltunk,
s amint újra nyugalmunkat kortyoljuk, mindent repülni
hagyunk, s terheinket foltozzuk, fekete itallal.
Indulunk, aszfalton koppan lábunk, s volt itt hajnal,
de már szárnyán vágtat lomha szárnyunk.
|