Napok óta, egy hosszú folyosón járok,
Minden nyitott ajtót, örökre bezárok.
Ha meglátok, egy fájó telefonszámot,
Kitörlöm azt is, mert hívást már nem várok.
Nem tudom mi lesz, ha a végére érek,
Nem lesz már több ajtó, amin majd belépek.
Mindent, mi volt, bezárok mélyen magamba,
Csak csend vesz körül, s nem gondolok haragra.
Akik nekem egykor fájdalmat okoztak,
Higgyék csak magukat végtelen okosnak!
Kereshetnek bárhol, nem találnak már rám,
Társaságukat többé már úgy se várnám.
Hiányozni nem fogok nekik, azt tudom,
De azt, hogy csak elvesznek mindent, már unom.
Minden fájó köteléket elszakítok,
Akkor majd biztosan enyhülnek a kínok.
Senki sem érti azt, hogy mit, miért teszek,
Semmibe vett szellem miattuk nem leszek.
Nyitott ajtóimon, csak követ dobtak rám,
Hogy ez hiányzott volna, nem mondhatnám.
Ha nem várok semmire, nem csalódhatok,
Nekem esély, semmire nem adódhatott.
Lemondok a vágyról is, ami bennem élt,
Nem töröm magam, felesleges tettekért.
Szívem köré, erős páncélköpenyt vonok,
S ajtót nyitni többé, senkinek sem fogok.
Kizárok mindenkit, aki engem bánthat,
A meg nem értettség, nekem már nem árthat.
Izsák, 2004. március 5.