Már vártalak álnok Szerelem!
És látom nem hiába vártam.
Rezzenéstelen néz téged szemem,
Ily közel hozzád még nem álltam.
Leheletedet érzem arcomon,
Gonosz szemed kajánul nevet…
Te-okoztad rút sebek karomon,
Nevess csak, amíg megteheted!
Sosem hittem, hogy valaha eljössz!
De végre szemtől-szembe állunk,
Itt vagy és ocsmányan arcomba köpsz,
Szinte már összeér a vállunk.
Tűröm ezt is, mint a sok bánatot,
Amiket toled kaptam hajdan,
A szép szavakat pedig várhatod,
Te sötétben csörtető vadkan!
Azt vártad tán, hogy megköszönöm?
Vagy, hogy majd kezet csókolok neked?
A múltba bele nem törodöm,
Míg élve látom álnok testedet!
Nem hagyhatom, hogy tovább gyötörj,
Nem hagyhatom, hogy még tovább bántsál,
Majd pedig szépen, lassan megölj
És tovább suhanj, hogy másnak ártsál!
Azt hiszik, hogy jó vagy Szerelem!
De hisz rosszul tudják az emberek,
Mert a Fájdalom áll melletted,
És én benned már hinni sem merek.
Már vártalak gonosz Szerelem!
Félsz talán? Azért reszket mindened?
Tőrömet lassan felemelem,
Szívedbe szúrok, és most végzek veled