Hihetetlen fájdalmat, azzal okoztál,
Vádaddal megöltél, de meg sem hallgattál.
Támadásnak ítélted, azt, hogy szeretlek,
Mégis hagytad, hogy benned, reményt keressek.
A magasba emeltél, ahogy kértelek,
Mélybe löktél; -de hogy mért? Nem értelek.
Teret adtál, és közben mindent elvettél,
Későn mondtad meg, hogy végig mást szerettél.
Hallgattál, mikor beszélned kellett volna,
Így a mély fájdalmam, most nem rólad szólna.
Játszótárs sem voltál, csak játszottál velem,
Barátomként sem lettél, a másik felem.
Lelki szentély helyett, sötét barlang lettél,
Titkokkal együtt, álmokat is elvettél.
Oázis helyett, száraz homokot adtál,
Az esernyőm helyett, viharként tomboltál.
Nevetésem helyett, bánatommá lettél,
Tiszta érzelmeimben, bűnössé tettél.
Magaddal vittél, éltető dallamokat,
Sötétté változtattad, a hajnalokat.
Mindened helyett, csak a semmid lettem,
Vágyaimat, magammal együtt, temettem.
A végtelent, fájdalomként adtad nekem,
Ébredés lettél, még hozzá könyörtelen.
Titkos vágyamról faggattál, de nem érdekelt,
Lelkem ellen követtél el, merényletet.
Kínzó magány leszek, senkire sem várva,
Minden szeretetemet, magamba zárva.
Megjegyzés: 2004. nov. 27. Izsák