Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Metamorphosis

, 309 olvasás, vizerg , 12 hozzászólás

Elmélkedés

Mint tenger mélyén
lebegő buborék,
folyton csak felfelé…






Mint tenger mélyén
lebegő buborék,
folyton csak felfelé,
a fény felé,
magasra törsz.
Mint meggyötört,
keserűen átlátszó,
egyszerű gázgolyó
a felszínen elterjedsz,
lebegve keresed,
mi a végzeted…
Valami szétszakít
és szinte megvakít,
erre vágytál?!
Az izzó fényár,
kósza napsugár,
mi megérint
és felhevít,
mi teljesen átjár?
De vigyázz!
Sós, jéghideg
szelek emelnek
a magasba.
Majd onnan
visszatekintve
magad alatt
elterülve
láthatod
a múltat,
mi elmaradt.
Most töprengsz,
mit tehetsz,
de bárhogy erőlteted,
hogy összetereld
áramló önmagad,
az egyre elterül
mi voltál legbelül
szétszakadt.
Az apró buborék
most már csak lég,
mit a napsütésben
a szél terel.
Mikor azt hiszed,
hogy már véged,
jön egy apró felleg
mely összeszed,
magába gyűjt,
hol összetömörülsz,
és végre újra érzed
egészben teljes lényed.
A sors fintora,
hogy jön az alkonyat,
a felleg elenged,
és megérzed,
ahogy aláhullsz,
mint esőcsepp.
Megérted,
átalakult
egész lényed…
És amit látsz,
kifordultál
önmagadból,
ellentéte vagy,
mi voltál.
egykoron…

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Elmélkedés
· Kategória: Vers
· Írta: vizerg
· Jóváhagyta: Pieris


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 310
Regisztrált: 2
Kereső robot: 23
Összes: 335
Jelenlévők:
 · Déness
 · Pancelostatu


Page generated in 0.2182 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz