Mint tenger mélyén
lebegő buborék,
folyton csak felfelé…
Mint tenger mélyén
lebegő buborék,
folyton csak felfelé,
a fény felé,
magasra törsz.
Mint meggyötört,
keserűen átlátszó,
egyszerű gázgolyó
a felszínen elterjedsz,
lebegve keresed,
mi a végzeted…
Valami szétszakít
és szinte megvakít,
erre vágytál?!
Az izzó fényár,
kósza napsugár,
mi megérint
és felhevít,
mi teljesen átjár?
De vigyázz!
Sós, jéghideg
szelek emelnek
a magasba.
Majd onnan
visszatekintve
magad alatt
elterülve
láthatod
a múltat,
mi elmaradt.
Most töprengsz,
mit tehetsz,
de bárhogy erőlteted,
hogy összetereld
áramló önmagad,
az egyre elterül
mi voltál legbelül
szétszakadt.
Az apró buborék
most már csak lég,
mit a napsütésben
a szél terel.
Mikor azt hiszed,
hogy már véged,
jön egy apró felleg
mely összeszed,
magába gyűjt,
hol összetömörülsz,
és végre újra érzed
egészben teljes lényed.
A sors fintora,
hogy jön az alkonyat,
a felleg elenged,
és megérzed,
ahogy aláhullsz,
mint esőcsepp.
Megérted,
átalakult
egész lényed…
És amit látsz,
kifordultál
önmagadból,
ellentéte vagy,
mi voltál.
egykoron…