Sokszor mondták nekem, „ az idő, mindent megold”,
Te sem tudod, mennyi időm van, hát NE MONDD!
Nem mondhatok le ma, azért a boldogságról,
Mert öröm vár, talán majd egyszer, messze, távol!
Nem dobok el mindent, bizonytalan holnapért,
Nem cserélem fel örömömet, egy sóhajért!
Sóhajból, már elég volt nekem, egy életre,
Nem élhetem le életem, végig tévedve!
Balgaság lenne, mindig a holnapot várni,
Lesz-e holnap, ígérheti-e nekem bárki?
Boldog akarok lenni, nem halogathatom,
Nem tart már vissza, semmiféle hatalom!
Ígéri-e bárki, hogy új életet kapok,
Ha a mostaniban, mindent, bután feladok?
Vajon van-e bármi ára az életemnek,
Kárpótolva jutok-e majd, a végtelenbe?
Mondd meg, a boldogságomat, kitől várhatnám,
Ha az álmaimat, önkéntesen elhagynám?
Meg kell hát értened, nem tehetek semmi mást,
Nem leszek önző, ha akarom a folytatást!
Szelíd, balga türelemmel, vártam mindeddig,
Még sem ért el, bármi öröm, fájó szívemig.
Mondd, milyen okból kínoznám magam tovább még,
Amikor érzem, a fájdalom, már belém ég?
Ne kívándd hát tőlem azt, hogy magamnak ártsak,
Ne akard, hogy még tovább, a semmire várjak!
Fájó, kemény szavak ezek, én jól tudom,
De mielőtt elmennék, ki kellett mondanom.
Megjegyzés: Izsák, 2004. február 15.
|