Egy könnycseppemben a világ,
minden bánata,
gurul végig arcomon, s virág
nyílik nyomában.
Halomban pompáznak, s ontják
illatuk szerte.
Bolondít e virágkavalkád.
Száz méhraj hemzseg
köröttük zümmögve, s szívják
az édes nektárt.
Mi élvezettel mézük esszük,
benne méh lelkünk,
az a virágról virágra
vígan repdeső,
serény dolgozó, s el nem mossa
kedvét az eső.
Egy könnycseppemben a világ
fájó bánata
szántja végig arcom, száz virág
nyílik nyomában,
pajkosan pompázva ontják
illatuk szerte,
de ezernyi világ halott már!,
szirma hullott le!,
és rab népünkre törvények
tesznek bilincset,
s mint megannyi magányos barom,
hordják a jármot,
szürke városokba zárva,
a nappalokat,
mint mérges, édes nedűt idva,
mégis szomjasan!
Halomra halva, bűzt ontva,
emberkéz által,
emberélet örvendve oltva,
s nem parancsolva
végre magunknak álljt!, határt!
A bűn illatát
szívják könnycsepp-virágmezőmből.
Minden erőmből
harcolok ez ellen. S mégis!,
egy könnycseppemben
világok s emberek halnak meg!
Küzdök és mégis!,
egy könnycseppemben a világ
kínzó bánata
vési arcom, s ezer holt virág
nyílik nyomában...
Bp., 2004.10.10.