Egy kellemes reggel, mikor hajnalkáimat öntöztem
szerelmetes szívvel, a harmadik emelet erkélyén,
rácsodálkoztam én, mennyi minden munkálkodik értem.
Kedvesen, szeretőn borzolta kócainkat szerteszét,
csendesen, vidámul pajkoskodó, dél felől fúvó szél.
Nevettem. Virágom őrizte egy poszméhecske báját.
Égnek állott a nagy, szőrös fara. Élte legszebb álmát.
Pollenből épp hogy kilátszott. Belakta álma lakását.
Harmattól reszketett a virág, lassan csukódott be rá.
Ének szállt a térben, benne volt minden vad, ősi tudás.
Ki érzett, mind ivott a nő tiszta lelkének vizéből.
Egyedül én tudtam, kicsoda. A világunk maga ő.
Énekeltek a fák vele, a rókák, a madársereg,
amik szép körökben szálltak az égen, csak arra lesvén,
az ember ami él, vajon mikor fakad dalra vele.
Mennyi idő még, míg meghajolunk a hit virágáért,
míg imát a létezésért, küzdelemnek szentségéért,
mennyei holnapért, a világért dalt együtt zengenénk?
Ősanyánk öröméért, magamba fogadom zenéjét.
Elrejtettem a mélységeimbe. Megőrzöm szent szavát.
Miről dalolt nekünk, elmesélte minden gondolatát.
Évek teltek, amire felfogtam, szíve dobbanását
használja ütemül, mindenség centrumának óráját.
Babává altat el, ahogy hallom Rima csobogását.
Időtlen a lélek. Egy elpusztíthatatlan műremek.
Testem csak bölcsője, miben hordom igazat keresvén,
ami majd templom lesz igaz és jó valamennyiünknek.
Már nem félek. Nem fájok. Illúziók, a vak Halálé,
nagy szemfényvesztőé, Semmi marionett bábujáé.
Mindent megtenne a szellem totális pusztulásáért,
az egyetemes gonoszságnak a kéjes vágyálmáért.
Megérjük a jóság győzelmét, a szellem diadalát.
megértjük, minden eón csak pillanat, apró gyertyaláng,
a tűzhöz képest, mivé leszünk, mind ki jót keres, és lát.
Rend ölelésében káosz, káosz ölelésében rend.
Mikor csókolóznak, úgy lesz Isten fejében kínos csend.
Ahogy bolondoznak, abból lesz az új, örök világrend.
Kik léteznek, az igazság egy darabja van lelkükben.
Amiért csak éltek, megtalálhatod minden porszemben.
Ki meghal, azt jelenti csak, róla ítélet született.
Megvan valamennyi, a Földön, a Mennyben, vagy odalenn.
Úgy járok a világban, szem elől sohasem tévesztem,
semmilyen órámban, hogy temető az egész Föld, kegyhely.
Nincsen már porcikája, ahol nem nyugszanak a holtak.
Halld imámat, tudom rendeltetésünk, a Világ mondta.
Eltörölni az őrületet mi szennyezi az időt,
eltaszítani a gonoszságot, a létezést sebzőt.
Amit megtartanál és felemelnél, dicsérd és imádd.
Fakuljon meg a gyalázat, a szenny. Morzsolj értünk imát!
A gonoszság őrületbe vezeti a létezést.
oka van annak, hogy nem érti meg más, csak a kevés.
Cselekedj!
Emelkedj!
Az őrület az út a tudatnak pusztulásába.
Fordulj meg már az úton, kövess, végre valahára!
Láss!
Vágyj!
A holtakat eszed, iszod, lélegzed,
hallgass a kő szavára, min lépkedel!
Mi az élet haszna, a létezés haszna?
Elfelejted azonnal, ahogy teszel.
Az idők végén, semmivé ezért leszel.
A világ ébredezik, megmozdulnak a kövek,
csak úgy maguktól végre, és milyen kezdet jön el,
meglátod majd, mikor majd a nagyvilág átölel.
A hatalmas körömvirág kinyílik, eljövel
az egyetemes gonoszságnak eltörlődése,
mennyeknél is hatalmasabb erővel lesz vége.
Őrzöm az álmát, mit a poszméhecske súg most nekem.
Örökre megváltozik legnagyobb kölyke, az ember.
Alázattal sétálok a gyönyörű utcán, mégegyszer.
Hálából magot szerzem, körömvirágot ültetek.
Anyánk mindent megold velünk, ne féljetek!
Azért én mindent fenntartásokkal kezelek.
Az angyalszárny biztos. De hogy rókafarkam lesz-e...
Jesszus!
|