Van két madár, akit szeretek,
Rólok írom meg most versemet,
Lészen-e vers olyan fénylő,
Amily szép vár rájuk, ó, a jövő?
Repülék ők a látomás szigetére,
Lépnek Istennel nagy szövetségbe,
S ennek a két madárnak a szárnya
Olyan, mint Istennek a hosszú, ó, az útja.
Az egyik madár telve van színekkel,
Összhangban van már ő a lelkével,
Játszik, énekel, táncol Isten színpadán,
Ott, ott érzi otthon, ó, magát.
Száll s találja magát a rivaldán,
Az angyalok tapsa Atyja oltárán
Mind néki zengnek e csillagos bolton,
Egy dallam súgta néki alázattal, ó, hajoljon.
Meghajol, ahogyan szíve Ura mondá néki,
Fényözön lopakodik szemébe, és védi,
Nehogy a kevélység sötétté tegye világosságát,
Így őrzi meg, ó, világát.
A másik madár szárnya eltört,
Mert ő az, kit mindenki fellök,
S szárnya amint begyógyul,
Nem ő, sohanapján bosszul.
Elfelejti, hogy a por nedvét itta
A földön, ami csak a puszta
Rónaság,
Titokban tartja már ő, ó, a poklát.
Jól játszik boldog mellett szomorút,
Senki nem látja soha a borút,
Mert a színes madártól mindent eltanult,
S vesz a bú örökre el, ó, elcsitult.
E két madár nem az ifjúságra száll,
Hanem arra, ki mindig helytáll,
Midőn tűzben ég,
S majdan ekkor jön el, ó, a bőség.
Eléri álmát mindkét égi vándor,
Mert ott van velük a lelkipásztor,
Ki arra tanítta` őket,
Hogy aki kitartó, ó, az győzhet.
Paks, 2022. február 20.
|
Online látogatók:
Látogató: 41
Regisztrált: 3
Kereső robot: 14 
Összes: 58
Jelenlévők:
