Navigáció


RSS: összes ·




Sci-fi: A jövő hírnöke 02. - A kis túlélő

, 85 olvasás, Déness , 2 hozzászólás

Sors

Miután állítottam térlátásom szkennerén, oly közelről érzékelhettem a hétszáztizenhárom méterre lévő gyermeket, mintha itt állna előttem a Menedékben. Hat év körüli kislány volt, s virgonc hajfürtjei szó szerint a vállát csiklandozták, mert a ruhája a varrás mentén több helyen is felfeslett. Ám hiába volt látásom emberi hasonlattal élve olyan, mint a sasé, sőt inkább jóval olyanabb, haja eredeti színét nem tudtam megállapítani. Jó adagnyi por, és a körötte most is szálló pernye fakította, így nem is vállalkozok az eredeti szín megsaccolására.

Kedves kis arcán nyomát sem láttam a félelemnek, sőt inkább a rettenet lett volna a helyes kifejezés. Pedig bármerre nézett, pusztítás tárult a szemei elé, akár egy megtestesült rémálom. A maradék az emberi világból, amit „atomsebességgel” letarolt maga Halál. Ott volt körötte mindenütt, és „bámult rá” merő döbbenettel. Nem értette miképp dacolhat vele egy apró gyermek, mikor százezreket falt fel néhány pillanat alatt. Természetesen én sem értettem ennek okát, s mondanám, hogy épp ellentétes érzések jártak át, hisz egy cseppnyi élet dacolt, magával a Pusztítóval. De amennyiben csak egy logikus gondolkodásra képes cyborg vagyok, nem lehetnek valós érzéseim.
Tudom, megszemélyesítettem a Halált, mely arra utalhat, hogy nem vagyok gép. Sajnos egyelőre nincs módom kideríteni az igazságot, mert valami blokkolja hozzáférésemet a memóriámhoz, így nem tudom megállapítani, legalább részben ember vagyok-e.

De most nem ez a lényeg, hanem a gyermek, aki meglehet, a romokban heverő város egyetlen túlélője. Ráadásul apróbb karcolásokon kívül más sérüléseket nem láttam rajta, mely három dolgot jelenthetett. Vagy a képzeletem játszik velem, ami hál'isten megint arra utal, hogy részben lehetek ember. Vagy a gyermek egy idegen faj leszármazottja, vagy csoda történt. Próbáltam magam ösztökélni, hogy higgyek a harmadik megoldásban, de nem igazán jött össze. A Realitás azt harsogta, csakis idegen lény lehet, mert a gépek nem képesek képzelődni. Ám ez a lény nagyon is emberi volt, mert mikor pár méterre tőle az üszkös romok között meglátott egy plüssnyuszit, s hozzászaladva úgy ölelte át, mintha élne, lenne szíve. Körötte síri csend honolt, mert minden, ami nem rég még mozdult, már mozdulatlan volt. Az emberiség önmaga gyarló bábjaként beteljesítette sorsát, megannyi hatalmas gombafelhőt „hagyva maga után”.

Léptek zajára lett figyelmes, mire gyorsan beslisszant a közvetlen mellette lévő romos épületbe. Mivel szerettem volna továbbra is nyomon követni sorsát, gyorsan útnak indítottam egy mini drónt, és húsz másodperc múlva máris láthattam újra. Attól nem kellett tartanom, hogy kiszúrja a megfigyelést, mert a drón arra lett tervezve, hogy apró réseken keresztül is bejusson az adott helyre, így mindössze szúnyog mérető volt.
A léptek egyre közeledtek felé, mire nem tudta megállni, hogy ki ne lessen, az egykori irodaház még részben épségben maradt bejárata mögül. A közeledőn első pillantásra nem volt semmi különös, egyszerű, fekete vászonruhát viselő, borostás arcú, negyven év körüli férfi volt. Láttam rajta, hogy vacillál, kiszaladjon-e hozzá, de végül a maradás mellett döntött. Bizonyára valami benső késztetés, megérzés tarthatta vissza, amit az események további alakulása kapcsán, teljes mértékben megértek.

A férfi már túl haladt az irodaház romjain, mikor megállt, és furcsálló arckifejezéssel hátra fordult. Kicsit beleszagolt a levegőbe, aztán megindult egyenes arra, ahol a kislány lapult.

A kislány ismét hallhatta a közeledő léptek zaját. Összekuporodva ült, hátát a több helyen is meghajlott vastag fémkapunak támasztva. Ekkorra már láttam arcán, hogy a Félelem jókora erővel megzörgethette lelkének kapuját, mire legszívesebben elhagytam volna a Menedéket, hogy megvédjem, ha kell az idegentől. De mivel ez akár már néhány lépés után a teljes strukturális leállásomat okozhatta volna, így nem tettem.

- Ne félj, nem hagylak magadra, ha a bácsi bántani akarna. - suttogta a gyermek a plüssnyuszinak, amivel bizonyára sajátságos módon önmagába akart lelket önteni.
A léptek már közvetlen közelről hallatszottak, s úgy érezhette magát, mint egy csapdába került, sorsát váró kisegér. Ha odaér a bácsi, a csapda bezárul. Érzékeltem rajta, hogy ezt valószínűleg nem fogja bevárni. Erősen megszorította állatkája derekát, és már mozdult, hogy elhagyja búvóhelyét, de végül mégsem tette.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Sors
· Kategória: Sci-fi
· Írta: Déness
· Jóváhagyta: Vox_humana

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 16
Regisztrált: 2
Kereső robot: 9
Összes: 27
Jelenlévők:
 · Kloczka István
 · Pekka


Page generated in 0.0454 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz