Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Noki

, 86 olvasás, Öreg , 6 hozzászólás

Ezek vagyunk

Csak véletlen volt, hogy a két hatodik osztály egyszerre ment kirándulni, ugyanoda. Nem barátkoztak egymással. Az A-ba jártak a jó módú, befolyásos szülők tehetséges gyermekei, a B-be, a maradék.
A két osztály, vidám, májusi reggelen gyülekezett az iskola előtt. Az égen néhány bodros bárányfelhő kergetőzött a langyos szélben.
A B-sek osztályfőnöke, Margit néni, az idősödő, gömbölyded tanerő számolta a gyerekeket. Egy szeplős, elálló fülű, csorba fogú keszeg fiúhoz érve, elkomorodott a tekintete. Levette valószínűtlenül vastag pápaszemét, megtörölte, s abban reménykedett, mire visszarakja, a látomás eltűnik.
- Tárnoki! Mit keresel itt?! – Harsogta. – Megmondtam leigazolom a napodat, csak maradj otthon!
Ekkor már minden szem arra fordult. A fiú megszeppenve, behúzott nyakkal állt. Margit néni az ujjain számolva sorolta.
- A Városligetben, beleestél a tóba!
- Csak meg akartam etetni a kacsákat. Nagyon éhesek voltak. - Jött a halk válasz.
- Máriamakkoson levágtad a Kalner Zsófi haját, bicskával…
- Zavarta sziklamászás közben.
-… azután összeverekedtél három idegen fiúval!
- Csúfolták a Kalner Zsófit, és még gesztenyével is megdobálták.
- Az interaktív kiállításon megnyomtad a tűzjelzőt!
- Azt hittem, azzal a gombbal lehet bekapcsolni a vaddisznót, hogy röfögjön, meg világítson a szeme.
- A Rendvédelmi Napon elindítottad a harckocsit!
- Benne hagyták a kulcsot. Azt gondoltam, szabad.
- Elég volt! Ha már itt vagy, ne menj haza, de többet nem tartom miattad a hátam! Ha bármi zűrt csinálsz, letagadlak!
A kis közjáték után a két osztály elindulta villamos megálló felé.
Tárnoki a sor végén ballagott, kissé lemaradva. A tegnapi napon töprengett.
Órák után szeret az üres termekben lézengeni. Tetszett neki, hogy csend van, nincs semmi kötelezettség, azt csinál, amit akar. Rajzolgat a táblára, vagy csak bámul ki az ablakon, élvezi a nyugalmat. Ilyenkor gyakran talál apróságokat. Radírt, tollakat, néha becsomagolt érintetlen tízórait. Tegnap azonban egy új telefonra lelt a rajzteremben. Eszébe jutott mit mondott nagybátyja. Ha ilyesmit talál, vegye ki a SIM kártyát és az akkumulátort. Vigye el hozzá, ő tudja, mit kell kezdeni vele. Nem kedvelte bácsikáját, pedig, ha jött mindig hozott ajándékot. Rossz érzés fogta el a közelében, amit nem tudott megfogalmazni. A készülékből, mindenesetre kiszedte az akkumulátort. Éjjel rosszul aludt. Azt álmodta, jönnek érte a rendőrök, és megbilincselik, sósperecekkel.
Reggel úgy ment az iskolához, hogy odaadja Margit néninek a telefont, ám mikor a fejére olvasták bűneit, elszállt a bátorsága.
Másfél órányi utazás, bazár-látogatás, és egy hosszú erdei séta után a két osztály megérkezett Pilisborosjenőre, az Egri Vár makettjéhez. Ott letelepedtek. Összeálltak a focicsapatok, elszéledtek a rovargyűjtők, a hátizsákokból előkerült az elemózsia, a kártya.
Tárnokit nem vették be egyik csapatba se. Fűszálat rágcsálva nézte egy darabig, hogy kergetik a labdát. Majd fölvett egy gallyat, a bokrokat csapkodta. Hosszan vívott velük, mert először vérszomjas medvékké, majd janicsárokká változtak, akiket Jumurdzsák vezetett. Egy idő után elunta, gondolta, körülnéz egy kicsit a környéken. Találomra elindult a számos ösvény egyikén. Fél óra elteltével beborult az ég, hirtelen nagy szemű eső kezdett esni. A fiú, futásnak eredt, útelágazásokat hagyott el, néha befordult. Egyszeriben, erdei menedékház bukkant föl előtte. Gondolta, ott megvárja, míg eláll az eső, aztán visszamegy. Meglepetésére a padon már ült valaki. Egy hullámos, szőke hajú, szép arcú lány. Cigányosan fekete szemei vörösek voltak a sírástól. Tárnoki látásból ismerte, a másik hatodikba járt.
- Szia. – Zöttyent le mellé.
A lány elbiggyesztette száját, és nem válaszolt.
- Leléptél az osztályodtól? Hogy hívnak?
Csúnya grimasz volt a felelet.
- Kérsz rágót?
A fiú kotorászni kezdett a zsebében, ám csak egy kiürült csomagot talált.
- Már csak ez van, de még egészen keveset rágtam. – Vette ki szájából a gumit. – Kéred a felét?
- Fúúújjj! Mindjárt hányok! – Fordított hátat a kislány.
Tárnoki vállat vont, s szandálja orrával rajzolgatni kezdett a porba. A csend, felhővé duzzadt közöttük. Kevéssel később, a kislány kicsit visszafordult, szeme sarkából figyelte, mit csinál a fiú. Az teleszívta tüdejét, s a rágót, a két méterre álló szemetesbe köpte. Hátizsákjából szalvétába tekert csomagot vett ki. A lánynak hallhatóan korgott a gyomra.
- Mi az? – Kérdezte nagyon halkan.
- Zsíros kenyér, új hagymával.
- Adsz?
A gyerek szó nélkül, kettétörte a kenyeret. A kislány, nagyokat harapva, mohón evett. Szemlátomást, ízlett az egyszerű étek.
- Nem léptem le, elvesztem. Annamária. – Szólalt meg tele szájjal, és csuklott egy nagyot.
- Hol a másik gyerek? – Forgatta fejét, a fiú.
- Mi?
- Azt mondtad, Anna, Mária. De, csak téged látlak.
- Hülye! Ez, egy név. – Kuncogott a lány.
- Hogy vesztél el?
- Sokáig válogattam a bazárban, mire észrevettem mindenki eltűnt. Elindultam utánuk és itt kötöttem ki.
- Biztosan van telefonod, miért nem hívod fel őket.
- Tegnap elvesztettem az iskolában, pedig még csak egy hete kaptam. Otthon nem is mertem megmondani.
Tárnoki felkapta a fejét, zsebe felé nyúlt, de félúton megállt a keze.
- Egyet se félj! Majd én, visszavezetlek. Már rengetegszer jártam erre.
- Iskola helyett?
- Mit képzelsz rólam? Tegnap is, odahívott Margit néni. Idefigyelj, Noki. Mert így hív engem, Noki. Azt mondja, te vagy a legjobb tanuló az osztályban, szavad van a gyerekek között. Feltétlenül gyere el holnap a kirándulásra, és segíts nekem rendet tartani.
- De, hát reggel hallottam, hogy veszekedett veled. Mindenki hallotta.
A fiú, csak egy pillanatra jött zavarba.
- Tudod, két Tárnoki jár az osztályunkba. A másikat szidta.
- Szoktál te hazudni?
- Néha. Miért kérded?
- Csak, úgy.
Az eső elállt közben. Az eget szivárvány szelte ketté, a föld, kellemes tavaszillatot párologtatott.
A két gyerek útra kelt, az ösvényen, minden pocsolyába gondosan beleléptek. Noki, megállt egy kis fa alatt.
- Gyere, mutatok valamit.
Mikor Annamária odaért, megrázta a fát. Hűvös zápor zúdult a nyakukba. A kislány sikongva kacagott.
Az út félórányi kanyargás után, elhagyatott turistaházhoz vitte őket. Az ajtó mellett sárga tábla figyelmeztetett, hogy a környéken vaddisznókkal lehet találkozni.
- Lelövöm azt a vadkant. – Vett ki egy csúzlit a zsebéből Noki.
Megcélozta a táblát. A festett disznó behorpadt, a kavics visszapattant, a turistaház ablakán halk csörrenéssel tenyérnyi lyuk keletkezett.
- Normális vagy!? Mit csináltál!? – Kiabált Annamária. – Egy ilyen kétbalkezes idiótába kellett botlanom!
A fiút elöntötte a pulykaméreg.
- Te, beszélsz!? A drágalátos telefonod nélkül fél nap alatt meghalsz! Te elkényeztetett, gőgös, beképzelt kis… mamakedvence!
Először libát akart mondani, de úgy érezte, azzal elveti a sulykot. A kislány elvörösödött, szólni nem tudott, csak tátogott. Felhúzta az orrát, mintha az eget akarná megszagolni, és sarkon fordult.
- Menj, csak! Úgy se találsz haza! – Morogta Noki.
Három lépés után ő is visszafordult.
- Anna! Mária! Ne duzzogjatok már. Nem úgy gondoltam.
- De úgy gondoltad. – Állt meg a lány. – És igazad van, de még senki sem beszélt így velem.
- Ne haragudj.
Noki a kisujját nyújtotta. A kislány beleakasztotta a sajátját, és egyszerre mondták: béke, béke.
- Kipróbálhatom a csúzlid?
- Persze. - Mondta a fiú. – Ne úgy tartsd!
A kő, keményen koppant Annamária körmén. Szája sírásra görbült. Noki, nedves faleveleket tépett azokkal csavarta be a kislány lüktető ujját.
- Ez majd hűsíti. Értek hozzá.
Késő délután, mire nagy kerülővel visszaértek az Egri Várhoz, a csoport már elment. Annamária megijedt.
- Ne aggódj, még a busznál utolérjük őket.
Az ösvény, amin elindultak, félóra gyaloglás után visszavitte őket a Várhoz. Mikorra Noki rájött melyik út vezet a buszvégállomáshoz, a Nap már a dombok tetején gurult. Az alkonyattal újra összegyűltek a felhők, a szél is feltámadt. Ördögszekeret kergetett, dühödten rázta a fákat. Távolról mintha kiáltást hallottak volna, de azt gondolták, csak a vihar. Az eső óvatosan kezdte, aztán mindjobban felbátorodott. Az út, patakmederré változott. Térdig érő vízben gázoltak, folyásiránnyal szemben. Egymásba kapaszkodva csúszkáltak az agyagos földön. Villámok sisteregtek a sötét égbolton, a villanásokat, tüstént hatalmas dörrenések követték. Az erdő, nyöszörögve panaszkodott. Egy meredekebb emelkedőn, Annamária elesett, visszacsúszott s fekve maradt. Nem volt ereje felállni. Noki a kezénél fogva húzta föl, s vonszolta maga után. Már órák óta mentek, úgy tűnt újra eltévedtek. Ahogy fogyott az erejük, úgy haladtak egyre lassabban. Amikor kiértek az erdőből, már alig vánszorgott mind a két gyerek.
A buszon, jó meleg volt.
- Tudod, nem mondtam mindig igazat. – Kezdte Noki. – Két tárgyból fogok megbukni, csak rajzból van ötösöm, és Margit néni engem szidott reggel.
- Nem baj. Az mind igaz, amit elsorolt?
- Hát, igen. - Vallotta be a fiú.
- Hűha!
A kislány, szemében csodálat ragyogott. Fejét Noki vállának támasztotta, és elaludt. Mire, fél tízkor, otthon leszálltak a villamosról, megszáradtak. Ruháikról, nagy darabokban pergett a sár. A fiú, megmaradt fél pár szandálját, a kézében vitte. Mikor Annamária elköszönt a kapuban, megállította.
- Azt hiszem, ez a tiéd. – Nyújtotta felé a telefont.
- Ez végig nálad volt!? – Kérdezte a lány, és ellenségesen villant a szeme. – Miért nem adtad ide!?
- Az hittem, ha segítek hazajutni, barátok leszünk.
- Te, tisztára hülye vagy! Szevasz!
Kikapta kezéből a telefont, és beszaladt.
Nokira, egyszerre zuhant a fáradtság.
- Megint elrontottam. – Gondolta.
Karját, lábát a bánat ólomsúlyként húzta. Csüggedten, meggörnyedve baktatott föl a második emeletre. Anyja, aznap is túlórázott, az ablakok sötétek voltak. Kiforgatta zsebeit, nem találta a kulcsát. Lekuporodott a függőfolyosó végében egy rossz ládára. Arra riadt fel, hogy fázik. Az ablakok mögött, már égett a villany. Anyja először szidta, azután elsírta magát.
- Nehezen élünk, kisfiam. Nem tudok úgy törődni veled, ahogy kellene. Azt szeretném, hogy ne legyen hiányod semmiből.
Noki, anyja ölébe ült, mint kicsi korában. Lassan enyhült a bánata.
Másnap a hatodik B-ben, a harmadik óra osztályfőnöki volt. Margit néni, bevágta az ajtót, az asztalra dobta a naplót.
- Mielőtt belefognánk mai témánkba, még el kell intéznünk valamit. Tárnoki! Hozd ki a tájékoztató füzetedet.
Noki feltápászkodott lassan indult a katedrához.
- Mindjárt kitör a balhé. – Gondolta.
A gyerekek kárörömmel várták a cirkuszt.
- Ma bejött hozzám egy szülő a másik hatodikból. – Mondta a tanárnő az osztálynak. - Laki Annamária anyja. Elmondta, hogy a lánya eltévedt a tegnapi kiránduláson. A telefonját otthon felejtette, nem tudott segítséget hívni. Annamária elmesélte, hogy ami Nokink, hogyan segített neki hazajutni. Osztályfőnöki dicséretben részesítelek. Kellemesen csalódtam benned, fiam.
Margit néni elgondolkodva nézte, ahogy pipaszár lábain visszacsámpázik a helyére.
- Több van ebben a gyerekben, mint amit mutat. – Gondolta. – Jobban oda kell rá figyelni.
Órák után, Noki az iskolaudvaron ült, az egyik padon. Elmélyülten faragta, mikor háta mögül árnyék vetődött rá.
- Te, meg mit csinálsz? – Hallotta Annamária hangját.
- Semmit. – Mondta túl gyorsan, s kezével eltakarta művét.
- Mutasd.
- Nem. Ki fogsz nevetni.
- Az biztos.
Egy kicsit huzakodtak, aztán a lány lefeszítette a kezét. A faragás láttán, picit elpirult és lezöttyent a padra.
- Van rágód?
- Csak ez. – Nyitotta ki száját a fiú.
- Adsz?
- Nem fogsz hányni?
- Dehogy. Barátok között ez így szokás. Nem?

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Novella
· Írta: Öreg
· Jóváhagyta: Vox_humana

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 16
Regisztrált: 1
Kereső robot: 11
Összes: 28
Jelenlévők:
 · aLéb


Page generated in 0.0433 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz