Csipkés köntösödben,
halványodni látszol.
Már nem vagy a Nap és a Hold,
csak vágy, buja-szelíd ködben,
kinn, a szép határban játszol.
Még néha ostobán
látlak egy réz láncon,
fénylőn élsz ezer halálon,
de az oroszlán szétzilál,
a fekete csönd-sziklákon.
A szekrény sarkánál,
hajad csillaga leng.
Még itt vagy, még itt vagy csendben!
Perc pereg az idő vállán,
s elveszek a rengetegben.
Csipkés köntösödben,
a szekrény sarkánál,
még néha ostobán talál,
békén ülsz a rongy ölemben,
te és a feledő-halál.