Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Kőbányai homályos 1.-2.-3.

, 75 olvasás, PiaNista , 9 hozzászólás

Ezek vagyunk

Kőbányai homályos

1.

– Csókulom a kezét. Kérnék szépen egy kőbányai homályost.
– Kőbányai micsodát? Ja, értem!
A pincérnő nem sokáig váratta az idős férfit, mert csupa-festék öltözékéből ítélve csak munka közben surranhatott be a Sarkiba. Ismerte ezeket, akik képtelenek kivárni a munkaidő végét. Megkapta a sörét.
– Párás a pohár, azért homályos – mondta a pincérnő az asztaltól elmenőben.
– Jaj, egyem a szívét, csak nem sértődött meg?
– Dehogy! Hát nem vagyok én olyan. Ha meg a sör tényleg homályos lenne, hát biztosan nem abból rendelne.
– Há, nem tom. Azért még mindig ez a legócsóbb.
– Olcsó húsnak…
– Na, ez jó! Tuttam, hogy ezt teccik maj mondani.
– Tán átlátott rajtam?
– Mán ne vegye célzásnak, de azt nehezen.
– Értem, értem! Hát, tudja, a férjem a szakács, aztán, lássa, jól tart!
– Szakács? Hiszen csak pár szendvicset látok, meg tán pogácsát.
– Na, azokat ő csinálta.
– Tán csak nem valami spéci recept után?
– Frászt. Már tudja fejből.
– Akkor szervérozzon nekem egy olyan pogácsát, de megeszem kézbű és még egy felhomályosítást is kérnék. Ez mán elég üres, ne piszkójjon be több poharat.
– Kőbányai módra?
– Csakis.
– A munkából szaladt be?
– Munkábúl? Hát, úgy is lehet mondani, de nem kellett nekem szaladni. Tán má csak nem a festékes ruhámbul gondúta?
– De, abból.
– Na, mer ebben igaza is van! Igen, mer akkur is ez vót rajtam, amikor utoljára pénzér dolgoztam.
– Éjszakás volt?
– Fenét. Vagy másfél hónapja megcsinátam azt a munkát, azóta meg semmi.
– Szóval, munkanélküli.
– Mondhatni. Pedig itt én is el tunnék szakácskodni – tartotta magasra a pogácsáját.
– Tudja a receptet?
– Majd a férje megmondaná. Vinnék bele egy kis változatosságot is. Lehetne sajtos is, nem csak ez e. Meg kiírhatná, hogy a napi menüben többek között itt egy ilyen pogácsa és hozzá egy pohár homályos. A szenvicshez meg mán járna egy jobb fajta sör. Há nem? Mingyán tele lenne vele az étlap.
– Tele – sóhajtott nagyot a nő és leült egy másik asztalhoz. – Maga már csak egy vérbeli vendéglátós. Nincs is itt étlap.
– Azé mondom! Csináni kell! Hajjöjjön a nép! Szójjon mán a férjének.
– Nincs énnékem férjem.
– Na, ne mondja. Nahát, akkor maga főz, nem?
– Fenét. Csak nem gondolja. Reggel megveszem ott, látja? A péknél.
Hangja már halk volt, mint aki inkább csak magának beszél.
Az ember letett egy ezrest az asztalra és távozni készült.
– Na, hová siet?
– Dolgom akadt.
– Várjon. Visszajár.
– Megígérem. Visszajárok…
– Én a pénzt mondom – kotort bele a köténye zsebébe és felállt az asztaltól.
– Majd visszajárok, mert biztosan máskor is erre visz az utam – mondta az ember és fáradt léptekkel kiment az utcára. Ott még megállt és felnézett a cégérre.
– Ja, hogy ez is a neve? Sarki!
– Hát, az. Sarokház. Meg az is, hogy itt mindig olyan sarki hideg van.
– Sarki hideg? Dehogy.
Két héttel később a férfi beállított egy szép nagy festett táblával, amelyen fölül nagy betűkkel rikoltott egy szó: MENÜ. Alatta pedig hat-nyolc változatban a különböző ajánlatok: Pogácsa Kőbányai Világossal, Sonkás szendvics Kinizsi Sörrel, Sajtos szendvics Barna Sörrel és így tovább. Letámasztotta a táblát szemben a söntéspulttal és rámosolygott a nőre.
– Az árakat majd írja oda maga. Krétával, hogy le lehessen törölni. Viszlát!
A pincérnő ki sem jött a pult mögül. A férfi már rég elment, de az asszony csak a táblát nézte. Végül megcsóválta a fejét és félhangosan mondta:
– Legalább meghívhattam volna egy jó hideg Kőbányai homályosra.

2.

Egy hatvan év körüli férfi ólálkodott az ivó bejáratának közelében. Azért tűnt úgy, hogy ólálkodik, mert enyhén spicces volt, s nem tudta eldönteni, belépjen-e. Az ivó bejárata felett elmésen és egyszerűen csak ez állt: SARKI. Egyszer volt már itt vagy jó hét-nyolc hónappal korábban, s akkor kellemesen elbeszélgetett a tulajdonosnővel, ezért most nem akart úgy mutatkozni. Már kétszer be akart menni, hát most harmadszorra rá is szánta magát. Az asszonyt most is egyedül találta:
– Nahát, maga még él? Azt hittem, már soha nem jön errefelé.
– Csókulom a kezét. Most is csak úgy lökdöstem be magam erőszakkal, mert ugyanis tegnap este volt egy kis iszogatás, aztán attól most úgy megszomjaztam, hogy gondoltam, na, akkor most éppen erre járok. Bocsánat, ha kicsit rendetlenül nézek ki, ezért is nem akartam.
– Nincs magával semmi baj művész úr.
A férfi fölkapta a fejét.
– Művész úr?
– Láttam magát tegnap a Festészet Napja alkalmából. A TV-ben. Tudja, ott ült az első sorban.
– Hát igen, ott.
– Ki hitte volna, hogy ide, énhozzám egyszer bejön egy igazi Kossuth-díjas, akitől ráadásul egy festményem is van
– Má harmadszor.
A festő felnézett a söntés fölött lógó táblára, amely hirdette a választékot: A menü = tepertős pogácsa egy üveg Kőbányai Világossal: 350 HUF, meg hasonlók.
– Na, jó. Ez csak egy étlap, vagy micsoda.
– Akkor is maga festette. Mikor kapta a Kossuth-díjat?
– Azt még az elvtársak adták.
– Azok is értettek valamit a festészethez, nem?
– Igen, de nem azért kaptam, amit máskor festettem, hanem arra, amit ők rendeltek. Termetes kévekötő lányok, asszonyok, izompacsirta munkásemberek, kohászok, forradalmárok meg ilyenek, hogy jól kifejezzék a nép erejét. Tanácsházák nagytermébe, kultúrházak előcsarnokába.
– Kocsmákba vicc. Hámér? Egyébként mit fest?
– Hogy mit? Mindent. Mindig is azt mondták rám, hogy nincs önálló stílusom, nem találtam meg önmagam. Nem a francot. Itt vagyok e! Mit keressek még? – A festő kissé fölizgatta magát: – Nézze, én megtanultam a szakmát. Nem verem a mellem, de tudok rajzolni, festéket, ecsetet kezelni. Ha szépet látok, megfestem, csúnyát látok, gonoszat, lágyat, keményet, hamisat, őszintét, hát azt megfestem. Aszongyák, má majnem fénykép. Ha csörgedező patak, ha hullámzó tenger, ha utcán a koldus, a gyerek, az anya… akkor azt festem meg. Magának van kedvenc festője?
– Kedvenc? Háááá, tudja, Munkácsi, Szinnyei, Székely Bertalan, ja és hát én keszthelyi vagyok és az Egri József meg a Balatont festette. Ja, és hát a Rippl-Rónai. Még nem gondolkoztam én ezen, de ha azt kérdi, ki a kedvenc festőm, hát akkor a Rippl-Rónai, na meg hát az Egri.
– Hát nézze, kedves korcsmárosné arany virág, ide a legjobb sörét, már megbeszéltük a világ dolgait, legalábbis, ami fontos abbú, de még nem ittam semmit.
Az asszony jót nevetett: – Háhiszen nem is kért még semmit. Máris hozom a homályosból. Ez egy jó évjárat, bár a múltkorira is sokan esküdtek.
– Ejjóvót! Na, tudja, ha Munkácsi és Szinnyei Merse Pál, se Péter után abbahaggya, elmegyek, mint múltkor. De már a Székely Bertalannál drukkoltam, hogy na, mondjon még egy párat. És…
– És mondtam.
– Mondott. Az Egrinek is örültem, de a Ripplivel kihozott a sodromból. Na, nem úgy! Ennek örültem. Különben meg nem kérném, jöjjön el egyszer, nézze meg a képeimet. Ha eddig nem is találtam még magamra, persze akkor most már nem is igen lesz rá érkezésem, de azért azt ami van, szívesen megmutatnám.
– Engem? – Az asszony megilletődötten kereste a szavakat. – Szóval, hogy magához?
– Na, meg ne rettenjen már. Nem vagyok én már uan legény. Képeket!
– Jó, jó! Értem én! És megtisztel vele. Ne, ne fizessen a sörért. Ez még azért van, mert ezzel az étlappal úgy meglepett, hogy még meghívni is elfelejtettem. legalább egy homályosra.
– Na, ugye? Látja-e? Azért mégiscsak csurran-cseppen nekem a munkámért. Mit gondul, hogyan húztam ki eddig, hogy ilyen vén legyek?
– Vén a fenét.
– Egészségére és csókulom a kezét. Majd jövök.
Ekkor kinyílott az ajtó s jött föl a lépcsőn egy harminc körüli férfi.
– Kézcsókom, Ágnes asszony! Most jövök a sivatagból és egy homályosat kérek, még mielőtt feldobom, ami soha nem esik vissza. Na, persze a kőbányaiból, ha lehetséges.
– Csakis – válaszolt Ágnes asszony. – Egy életmentő Kőbányai homályos.
A távozó festő erre megtorpant a kijáratnál és félig megfordulva az asszonyra sandított. Amikor tekintetük találkozott, az széttárta a karját, jelezvén, hogy nem tehet róla, a kultúra néha magától terjed.

3.

Egy jól öltözött, de nem sovány hölgy állt meg a nyári hőség miatt nyitva hagyott műterem egyik magas tolóajtajánál. Halkan szólt:
– Jó napot… – megköszörülte a torkát és hangosabban ismételte: – Jó napot!
Távolról hallatszott, hogy valaki lehúzza a vizet, ajtó is csapódott, majd megjelent egy fehér, de csupa-festék köpenyes ősz férfi. Azonnal meg is lepődött az asszony láttán. Pár másodpercig nézték egymást, de végül a férfi szólalt meg először:
– Csókulom a kezét. Mi járatban itt a…
– Persze, hogy nem ismer meg…
– Na, azért…
–… ha nincs a kezemben egy hideg Kőbányai homályos…
Az öreg, talán csak eltúlozta, de a szívéhez kapott:
– Naháááát! Ekkora váratlan öröm. Emlékezett még rám?
– Hát persze. Meg akarom hívni.
– Má’mint hogy hová?
– Hát hozzám, a Sarkiba. Mert holnap, hétfőn tartok nyitva utoljára.
– Bezár?
– Be.
– Táncsak nem a forgalom volt rossz, vagy az árjegyzék, amit festettem?
– Neeeem. Elég volt már. Megöregedtem.
– Meg ám a fene. Mit nem mond. Hát ne viccőjön! Most is látni azt a sok kedvességet az arcán.
– Onnan? Hiszen húsz méterre van tőlem.
– Drága is ekkora műtermet tartani.
– Közelébb mehetek?
Félúton találkoztak. Megálltak. A kezük meg-megmozdult, de ügyetlennek esett volna most egy kézfogás.
– Van söröm, hozzak? – kérdezte a festő.
– Maga igyon csak. Elég homályos? Én jól vagyok így.
– Szóval bezár?
– Nem zavarom a festésben? Látom, nagy kép lesz. Eltarthat egy ideig.
– Á, ez nem olyan, mint az író. Ha nem írja le, könnyen elfelejtheti. Egy festő? Odamegyek, azt látom is, hol hagytam abba. Legalábbis többnyire…
Ágnes asszony a tágas, poros udvarra mutatott:
– A szobrokat is maga csinálta?
– Nem. Az a felségem volt.
– Nahát? Csupa nagyszerűség. Mindegyiknél megálltam.
– Jók azok, tényleg. Nem is kapott olyan díjat.
– Mint maga? Neeeeem?
– Nem. Komolyabban vette, mint én. Egyikünknek pénzt kellett keresni.
– Művészet, politika, élet…
– Valahogy úgy. Mondja, mikor jöjjek?
– Holnap. Háromkor jó? Délután.
– Persze. Nekem bármikor.
– Na, akkor isten áldja.
– Má’ megy is?
– Dolgozzon csak. Majd holnap beszélünk.

A Sarki hétfőn kettőkor nyitott. Fél háromkor már hárman voltak vendégek. Söröztek, pogácsát ettek. Három után megjött a festő, rögtön utána a férfi, aki minden este a sivatagból jött és életmentőnek érezte, ha megfoghatta a teli korsót. Ennél többen már nem is jöttek. Utolsó nap. Fél ötre már csak a sivatagi maradt. Odajött a festő és Ágnes asszony asztalához.
– Na, kedves Ágnes asszony, hát, kívánom magának, hogy még sok öröme legyen az életben. Köszönöm az éveket, a söröket, hogy olyan sokszor megmentette az életem…
– Büszke is vagyok rá – mosolyodott el az asszony. – Az a sok életmentő Kőbányai…
– Homályos – tette hozzá a festő, akire fejét bólintva tisztelettel nézett a férfi. Kezet csókolt annak, aki annyiszor kiszolgálta őt:
– Ki hitte volna, drága Ágnes asszony, hogy a legutolsó napon ismerem meg a férjét. Nagyon örültem. Sok szerencsét mindkettőjüknek.
Kissé meghajolt és elment.
Az asszony és a festő nem mosolyogtak, csak egymásra néztek. Az asszony szólalt meg:
– Meddig tartana elmagyarázni neki, hogy maga nem az, akinek gondolta. Nem pogácsát süt, hanem képeket fest?
– Hát, úgy két perc.
– Akkor hívjam vissza?
– Az mán úgysem értené, minek tartja ezt maga uan fontosnak. Még utána is szalad?
– Szalad a fene.
– Van még a raktáron egy homályos?
– Találok. Hogy jutott az eszébe?
– Micsoda?
– Azt hitte, maga a férjem…
– Na, hát hozza mán azt a sört…

Göteborg, 2008-2010 és 2021.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Novella
· Írta: PiaNista
· Jóváhagyta: Vox_humana

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 22
Regisztrált: 1
Kereső robot: 15
Összes: 38
Jelenlévők:
 · andrisko


Page generated in 0.0439 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz