Navigáció


RSS: összes ·




Sci-fi: Világok találkozása 03. - Élet-halál peremén

, 58 olvasás, Déness , 3 hozzászólás

Fantasy

– Azt jól teszed, de azért segítek benne én is. – pillantott a mester a szoba közepén álló, kékes színű fémszékre.
Tren csak egyszer ült benne, létezésének első napján, miután tudatára ébredt a Csarnokban társaival. A szék hátoldalának tetején, félgömb alakú, kívül diódákkal teli szerkezet volt található.
– Helyezd magad kényelembe. – intett a szék felé a mester, majd a szoba végében álló asztalhoz lépett. Csak egy számítógépbillentyűzet árválkodott rajta, s begyakorolt mozdulatokkal megnyomott néhány gombot. Mindezen kívül egyszerű ágy, szék az asztal előtt, és falba épített nagy képernyős tv volt a szoba berendezése. Teljesen „emberi jellegű” tárgyak és eszközök. Számítógépnek híre–hamva sem volt, s a billentyűzet zsinórja a „falhoz csatlakozott”.
– Tiszta por már az ellenőrző program, olyan régen használtad. – jegyezte meg Hang.
– Nagyon vicces. – reagált fanyar mosollyal a mester. – Furcsa. Gép létedre néha úgy kommunikálsz, mint az emberek.
– Ha gond számodra, ezentúl csak a rideg tényeket közlöm, és akár még a hangom is visszaválthat gépiesre.
– Tessék, erre fel megsértődsz. Nem kell, hogy visszafejlődj, csak ne vidd túlzásba az emberek majmolását, hogy az ő hasonlatukkal éljek.
Eközben Tren helyet foglalt a székben, és miután hátrahajtotta fejét, hogy „körbeölelhesse a félgömb”, néhány másodperc alatt lezajlott a vizsgálat.
– Minden rendben. – összegezte nem épp szakszerűen az eredményt Hang. – Nem talált a program semmiféle meghibásodást.
– Világért sem szeretnék okoskodni, de ez úgy hangzott, mintha egy gép lett volna a vizsgálat alanya, és nem érző lény. – jegyezte meg Tren némi sértődöttséggel, miközben felállt a székből.
– Talán mert minden hús–vér lény, egy–egy gép lebutított változata. – felelte Hang titokzatos színezettel.
– Csak nem arra utalsz ezzel, hogy gépektől származik minden élőlény? – furcsállotta a mester.
– Semmi sem bizonyítja, hogy nincs így. – folytatta Hang a titokzatoskodást.

Persze most Trennek nem volt ideje a múlton rágódnia, csakis a leendő küldetése kötötte le.
– Indulásig adatok a célszemélyről. – mondta Hang már a jelenben. – Steven Rennington, 35 éves férfi, szenátorjelölt. A fellelhető információk szerint jólelkű, tisztességes, ritka gyöngyszem az emberek között.
Mindezalatt már Tren futva közeledett a mintegy kétszáz négyzetméteres csarnok közepe felé. Egyfolytában kerülgetnie kellett a társai ágyait, de még így is időben odaért a kiindulási ponthoz, a zöld körhöz, mely fölött megjelent egy körülbelül másfél méter hosszúságú függőleges fehér fénycsík. Gondolkodás nélkül előre szökkent, és a fénycsík elnyelte szőröstől–bőröstől.

– Elhinnéd, hogy létezik másik dimenzió a földön? – kérdezte megérkezve a helyszínre.
– Mi a francról beszélsz? – fordult volna meg Steven, de az ismeretlen hang megállította.
– Várj! Jobban jársz, ha nem látsz, csak hallasz.
– Nyugi, nem vagyok rád kíváncsi. Húzzál innen, bármiért is jöttél!
– Inkább maradnék, de ígérem nem zargatlak az ilyenkor szokásos életmentő szövegekkel. – foglalt helyet Tren a betonon.
– Akkor biztos nem vagy zsaru, sem pszichológus. – pillantott hátra mégis a férfi, és szó szerint tátva maradt a szája. Egy manószerű lény ült tőle úgy három méterre. Mindössze annyiban tért el a fantasy filmekben fellelhető kis egyedektől, hogy feje hosszúkásabb volt. Oly mértékben ledöbbent a furcsa szerzettől, hogy még arról is megfeledkezett, éppen most hol áll. Ráadásul egy erős szélfuvallat egyenest nekirontott, mire egyensúlyát vesztve, a semmit markolva a mélység felé dőlt.

Tren csak vészhelyzetekben használhatott különleges képességet, de ez pontosan olyan helyzet volt. Jobb kezét a férfi felé kapva lehunyta a szemét.
Steven már menthetetlenül zuhant volna lefele a mélybe, mikor úgy érezte, hogy egy láthatatlan óriáskéz ragadja meg dereka körül. Végképp nem értett már semmit, bár pillanatnyilag a döbbenet háttérbe szorult benne, hiszen az élete volt a tét. Igaz, az előbb még elakarta dobni, de persze teljesen más elhatározni valamit, mint meg is tenni.
A kis életmentőnek komoly erőfeszítésbe telt már csak megtartani is a 185 centi magas, jó húsban lévő férfit, ám még vissza is kellett húznia lényegében szó szerint a Halál torkából. Nálánál ötszörte nehezebb test mozgatása nem lett volna nagy kunszt, ha valamiféle szuperlény erejével rendelkezik. De ő csak egy morf volt, bár különleges képességekkel felruházva, azonban ezek a képességek ugyancsak behatárolt tartományban kerülhettek bevetésre.
Steven természetellenes helyzetben, mintegy huszonöt fokos szögben állt tetőtér peremén. Ösztönösen többször is valamiféle fogódzót próbált keresni, hogy egyensúlyba hozza magát, vagy legalább meggátolja a további előredőlést, de persze csak a levegőt markolhatta. Érthetetlen volt számára, hogy a fizika törvényeivel ellentétesen, miért nem zuhan előre, egészen addig, míg hátra nem pillantott.
Tren az erőlködéstől eltorzult arccal szó szerint küzdött a közel száz kilós testtel. Már az, hogy megtartotta, lemerítette teljesen erejét, pedig vissza is kéne húznia még. Ráadásul ereje egyre fogyott, így ez a „patt helyzet” nem tartható fenn sokáig. Ha lezuhan ez a lény, eddigi létezése legnagyobb kudarca lesz.
Steven eddig csak sci–fi filmekben látott hasonlót, de most egyenest a részesévé vált, ráadásul az élete a tét. Az Életösztön rémült erővel visszarántotta a Halál kapujából, de hiába, ha a teste a „Sötét Nagy Úr” martaléka lesz. Bár képtelenség már maga a lény ottléte is, ráadásul méterekről tartja őt valamiféle „táv–erővel”, de mindezt most háttérbe szorította az, hogy ez a „manó szerű izé” az egyetlen esélye az életben maradásra.
– Segíts! – nyújtotta felé kezét kétségbeesett arccal.

Már csaknem elpattant Tren erejének túlfeszített húrja, és akkor menthetetlenül a mélybe zuhan az, akit meg kellett volna mentenie. Akinek haláláért ő lesz a felelős! Aki most a segítségét kéri kétségbeesve, halálra váltan. Mindez csak átnyargalt lelkén pár pillanat alatt, hogy aztán acélos akarattá összegyúródva, önmaga előtt is eddig ismeretlen erőforrást szabadítson fel testében. Ha lehet még tovább torzult az arca az erőlködéstől, de meg lett az eredménye, mert Steven azt érezhette, hogy, ha centiről–centire is, de kezdi a lény visszahúzni „a Halál torkából”. Élete legszörnyűbb pillanatai voltak ezek, bármikor elszakadhatott volna a láthatatlan erőkötelék, de végül győzelmeskedett a gravitáció, és a közel száz kilónyi súly ellenében, a gyermek méretű furcsa lény.
– Fo.. fogyókúrázhatnál egy kicsit. – zuhant térdre lihegve Tren, miután már biztonságba tudta a védencét.
– Pfúúú, ez kemény volt. – fújtatott Steven jókorát.
– Nekem mondod? Lényegében szó szerint hajszálon függött az életed.
– Igen, azt láttam, hogy ugyancsak a határaidat feszegetted. De elárulhatnád, hogy mi a csoda vagy? – lépett a még mindig lihegő lény felé Steven vizsgálódó tekintettel.
– Ez nálatok a köszönöm? – vetette fel a jogos kérdést Tren.
– Köszönöm, bár, ha nem avatkozol közbe, már megoldódott volna minden gondom, s lent feküdnék a betonon élettelenül.
– De az én hibámból, hiszen látványom döbbenetétől vesztetted el az egyensúlyodat.
– Ez igaz, meg bevallom, mikor már ott egyensúlyoztam a Halál párkányán, rádöbbentem, hogy mégsem akarom eldobni az életem. Most pedig mesélj végre magadról. Azt gondolnám törpe–ember vagy manó maskarában, ha nem húztál volna vissza a biztos halálból, méterekre állva tőlem.
– Egy másik dimenzióból érkeztem, azért, hogy megmentselek. – felelte Tren, mintha csak hétköznapi dologról beszélne.
– Hmmm… A józan ész képembe vágja, hogy ez képtelenség, de még érzem derekam körül a láthatatlan erő–kezet, ami visszahúzott.
– Azért ne gondolj csodalénynek, mert ha pár kilóval nehezebb vagy, valószínűleg nem bírlak megmenteni. Komolyan fogynod kéne.
– Egy vicces idegen lény. – mosolyodott el a férfi. – Akit sosem ismerek meg, ha nem próbálom eldobni az életem?
– Így van. De ha már szóba került… Mért akartál leugrani?
– Természetesen egy nő miatt. – tárta szét a karját a Steven, mintha ez a világ legegyértelműbb dolga lenne.
– Nem is tudom hányadik vagy a sorban, akik azokért a furcsa lényekért dobnák el az életüket.
– Furcsa lények. – rajzolódott újabb mosoly Steven arcára, de most a fanyar fajtából. – Találó kifejezés a női nemre.
– Azért mondtam ezt, mert nálunk nincsenek nők, aminek már tudom az okát. Rengeteg bonyodalmat okoznának.
– Ebben igazad van, de így kipusztultok. Egyáltalán, hogyan születtetek meg?
– Tudatunkra ébredünk, de ne kérdezd ez miképp lehetséges, mivel én sem tudom. A kipusztulás nem hiszem, hogy fenyegetné a fajunk, ugyanis háromszáz évvel ezelőtt is pontosan így néztem ki. Nem öregszünk, mert a testünk regenerálja magát. De beszéljünk inkább rólad. Gondoltál a választóidra, mikor eltervezted ezt az őrültséget? A jövődre, hogy befolyásos politikusként majd mennyi emberen segíthetnél? Egy ilyen értékes személynek önzőség eldobnia az életét! – rögtönzött vádbeszédet Tren.
– Ezt jól meg kaptam, de be kell látnom igazad van. – bólintott Steven elgondolkodva. – Csak tudod a szerelem képes hatalmas felfordulást okozni az ember lelkében. – tette hozzá szomorkás mosollyal.
– Akkor én nem szeretnék soha szerelmes lenni! – vágta rá a kis lény.
– Na igen, de van egy másik oldala is. Gyönyörű, mennyekbe emelő oldal. Bár ez a lebegésszerű állapot elillanhat gyorsan.
– Hát nem sokkal lettem okosabb az emberi fajt illetően, de nem is ez a dolgom. Azt végrehajtottam. Most fogd meg a kezem búcsúzóul…
– Maradj még… Mesélj a világodról. A te részedről az–az önzőség, ha máris elmész, hiszen tán soha többé nem találkozunk.
– Már így is túlléptem a „mentési időt”. Persze most megtehettem, mert a szabadidőmből jöttem át hozzád.
– Ó ez nagyon kedves tőled! Mivel érdemeltem ki?
– Én jövök, amikor szólít a Hang, ha álmomból riaszt is fel. Ez a dolgom, csakúgy, mint a társaimnak.
– Öngyilkos jelölteket megmenteni?
– Általában igen. – bólintott Tren, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. – De nem mindig várjuk meg a végső stádiumot.
Előbb említetted a korodat, ami azt jelenti, hogy rengeteg embert ránthattál már vissza a halál torkából. Nem értem miképp maradhatott ez titokban?
– Nem is kell értened. Csak fogd meg a kezem, és békére lelsz.
– Nem! – emelkedett fel Steven hirtelen mozdulattal. – Tudom már mért nem emlékszik rátok senki, hisz annak hatalmas visszhangja lett volna a médiában. Mert törlitek a megmentettek tudatából a történteket.
– Okos vagy. – bólintott Tren továbbra is nyugodtan, egy helyben ülve.
– Ideje, hogy tudomást szerezzen rólatok az emberiség. – pillantott Steven lopva a feljáró felé. – Hadd mondjon köszönetet az a sok–sok családtag, akik nem váltak boldogtalanná, hála nektek.
– Tegyük fel sikerülne elrohannod, bár kevés esélyed van rá. – pillantott Tren is ugyanarra, mint a humanid. – Miképp tudnád bizonyítani ittlétemet? De tegyük fel még azt is, hogy lennének, akik hisznek neked. Válaszul a mester jó eséllyel úgy döntene, nem jövünk át többet. Ezt szeretnéd?
– Nem. – felelte halkan Steven pillanatnyi csend után. – És köszönöm, hogy megmenteted az életem. – tette hozzá előre nyújtva a kezét. – Tedd, amit tenned kell.

Pár másodperccel később furcsállóan pillantott körbe. Mi történt vele? Feljött az épület tetejére, hogy végezzen magával… Hátrafordította a fejét. Csak három lépésnyire volt a tátongó mélység, de már nem érzett késztetést, hogy meginduljon felé, sőt inkább békesség árasztotta el lelkét.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Fantasy
· Kategória: Sci-fi
· Írta: Déness
· Jóváhagyta: Vox_humana

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 16
Regisztrált: 0
Kereső robot: 15
Összes: 31

Page generated in 0.0404 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz