Navigáció


RSS: összes ·




Sci-fi: Világok találkozása 02. - Az utolsó pillanatban

, 119 olvasás, Déness , 2 hozzászólás

Fantasy

„Aránylag magas értelmi színvonalatok ellenére, sajnálatra méltóak vagytok. ” hömpölygött tovább gondolatfolyama, a mellette elsiető földi lényeket szemlélve. „Szinte mindegyikőtök arcáról leolvasható, hogy lelketek erdejében ritka vendég a Fény, mert a bősz Vihar gyakorta ostorozza a fákat. ” összegezte a látottakat, miközben lassan a levegőbe emelkedett. „Mivel egyikőtök sem testvére a lágyan simogató Szellőnek, a béke teljességére sohasem lelhettek. ” pillantott vissza rájuk, majd megállapodott egy négyemeletes bérház tetején, és lehunyt szemmel hangosan folytatta.
– Végtelen Időfolyam… – csendültek szavai tiszteletteljes pátosszal. – Apró, pillanatgyermeked kéri, mutasd meg háromszáz évvel korábbi arcodat. A történést, ami tán több világ jövőjét is befolyásolhatja.
A „felelet”, mely megnyitotta a Múlt Kapuját, emberi lény számára érzékelhetetlen lett volna. Ám ő If gyermeke, a lényé, aki Relor bolygó természetvilágának gondolkodó részeként létezett mindaddig, míg a Hódítók, köztük Angra apjával, fel nem dúlták azt a békés világot. Attól a perctől kezdve, hogy magukkal hurcolták édesanyját, a lassú pusztulás elkezdett mindent bekebelezni a bolygón.
– Köszönöm a választ. – mondta néhány másodperc múltával Angra, majd gondolatban folytatta. „Helyes hát a megérzésem. Az űrhajó, fedélzetén apámmal, ennek az épületnek a helyén zuhant le háromszáz éve. ”

2021 09. 03. 14 óra 10 perc, New York, 124. utca

Steven elszánt szívvel pillantott le a húszemeletnyi mélységbe, de elszántságát nyomban apró darabokra törte az elé táruló látvány. Odalent a kocsik csak száguldó hangyáknak tűntek, ám ha lép még egyet, pár suhanó pillanat, és az egyik tetején végzi, vagy a betonon. De hát épp ezért jött fel az irodaház tetejére! Most már nem futamodhat meg gyáva nyúl módjára. Ha az Élet kín és gyötrelem, megváltás a Halál. Egyetlen lépésre van a megváltástól… Hát akkor mire vár?
„Csak a gyenge, és gyáva emberek dobják el életüket. ” mondta Kate pár héttel korábban, a lány, aki úgy száguldott be életébe, akár egy „gyönyörű tornádó”, és menthetetlenül magával ragadta, pedig mindaddig csak a munkájának élt.

Tisztán emlékezett arra a napra, amikor a 123. utca elején található kedvenc presszójukban ültek kávét kortyolva, kapcsolatul legelején. Akkor még fel sem merült benne, hogy valaha ő is a „gyáva, gyenge emberek” táborát fogja gyarapítani.
– Én épp ellenkezőjére vágyok, mióta megismertelek. – felelte kedves mosollyal. – Azt szeretném, ha két életem volna, s az összes percüket veled tölteném.
– Lehet rám unnál hamar! – nevetett Kate, s máig tisztán emlékszik arra, ahogy közben selymes, csaknem hátközépig érő szőke haján, lágyan megcsillant a presszó ablakán „belopakodó” napfény.
– De sajnos csak egy életed van, ráadásul a mai délelőttre jutó közös percek máris elfogytak. – pillantott az órájára a lány. – Már vissza kellett volna érned az irodába, hiszen a kampány közepén vagytok.
– Vannak ott elegen nélkülem is. – legyintett lazán Steven, pedig mielőtt megismerte Katet, elképzelhetetlennek tartott volna egy ilyen mondatot.
– Szerintem érthető, hogy inkább vagyok egy gyönyörű hölggyel, mint több tucat unalmas fickóval. – tette hozzá lágyan megérintve a „gyönyörűség” csuklóját. Harmincöt éves kora ellenére, először ragadta el magával úgy igazából a Szerelem, emelte lelkét egészen az égig, hogy aztán onnan taszítsa a pokol fenekére „egy laza mozdulattal”. Amikor három héttel később kimondta Kate, hogy „vége”, hosszú percekig nem akarta elhinni, felfogni, mit jelent számára ez a szó. Fogódzókat keresett rémülten dobogó szívvel, melyekbe megkapaszkodva, még rálelhet akár egyetlen cseppnyi reményre is. De hiába volt minden, attól a perctől kezdve lelke apró fadarabként, vad sodrású folyó martaléka lett, mely menthetetlenül magával ragadta a mai nap felé, mikor belépett a „gyenge, gyáva emberek” táborába.

Az Életösztön még próbálta a tehetetlenül sodródó „fadarabot” kimenteni a partra, de a másodpercek múlásával egyre hitehagyottabbá vált ez a próbálkozás. Amennyiben feladja a harcot, minden elveszett, kitárul előtte egy ébenfekete sötétségbe burkolózó világ kapuja, melyen ha belép lehajtott fejjel, többé nem lesz visszaút számára.
Hátrapillantott a feljáró ajtaja felé. Talán döntését elodázhatná egy nappal későbbre. Egy nap nem a világ. Vagy mégis, ha úgy érzi a világ összes fájdalma, bánata rászakadt? „Ó nem. ” rázta meg a fejét fanyar mosollyal arcán. „Egyetlen árva percet sem várhatok tovább. ” Féllépésnyivel közelebb araszolt a peremhez. Most már tudatosan csak előre nézett, nehogy a „Mélység Szörny” béklyót verjen lelkére–testére. Ha van Mennyország, talán odakerül, de az sem érdekli, ha egyenest a Pokolba, mert még az is jobb hely a Földi életnél. Széttárta karját, hogy „útra keljen”, akár egy angyal, de aztán az utca betonján végezze halandó emberként. Ám az utolsó pillanatban a háta mögül felhangzó furcsa sercegés, megtörte mozdulatát.

MORFIA, EGY PERCCEL KORÁBBAN FÖLDI IDŐSZÁMÍTÁS SZERINT.

„Sürgősségi riasztás! ” hasította ketté a délutáni szieszta békés nyugalmát Hang baritonja. „55 másodperc múlva indul… Tren. ” hagyott hatásszünetet szokás szerint a név előtt.
Ó, hogy a fene essen belé! – mormolta a megszólított, de valójában büszke volt magára. A hatvan morf közül, csak heten lettek kiválasztva, akiket sürgősségi riasztásnál bevet a mester, mikor már csak „penge élén táncol” egy emberi élet. A mester, aki természetesen nem különbözött tőlük kinézetre, „csak” tudása volt sokszorosa a többi morfénál.

Pár napja felmerült benne egy furcsa, új szerű gondolat, hogy nekik mért nincs saját életük? Csak az emberekért léteznek, azokért a csúf, langaléta lényekért. Mikor szóvá tette a mesternek, az haragos pillantással fejét rázta.
– Megkérdőjelezed létezésünk egyetlen igazi értelmét, hogy segítsünk más lényeken? Jobb lenne, ha öncélú, kapzsi érdekek vezérelnének, mint az embereket? – szegezte neki vezetőjük a kérdéseket, mire jobbnak látta visszakozni.
– Persze, hogy nem. – felelte zavartan lesütve szemét, ahogy a morfokhoz hasonló méretű, még növésben lévő emberek szokták, mikor csínytevésen kapják őket. – Száműzöm fejemből az ilyen gondolatokat. – tette hozzá bűnbánóan, de aztán felpillantva, már más hangnemben folytatta. – Büszke vagyok rá, hogy a morfok nemzetségébe tartozhatok.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Fantasy
· Kategória: Sci-fi
· Írta: Déness
· Jóváhagyta: Vox_humana

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 316
Regisztrált: 1
Kereső robot: 26
Összes: 343
Jelenlévők:
 · Déness


Page generated in 0.5765 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz