Zaruga mindent tudott, olvasott a jelekből.
Tudta, hogy mikor érlelik a nap sugarai zamatossá a gyümölcsöt. Értette a tenger zúgását, a madarak égi táncát és az erdőlakó állatok zsibongását. Tudta mikor érkezik az életet adó eső, a perzselő aszály után, de azt is tudta, ha a mezőket, a falut fenyegető árvíz közeledett. A falu apraja-nagyja hozzá járult tanácsot kérni, mikor vessenek, mikor arassanak, mikor halmozzák fel a készleteket a szűk esztendőkre.
Zaruga egy nap felkerekedett. Életét a faluban töltötte, de többre vágyott, fel akarta fedezni a világot. Napok óta vándorolt nyugat felé amikor a legelők, mezők mellett futó út sűrű erdőbe ért. Az erdő szélén az út elágazott, jobbra és balra vezetett tovább. Zaruga eltöprengett: „Melyik a jó út, merre induljak tovább? " Cserben hagyta képessége, nem olvashatott a jelekből, nem láthatta az erdőben tovább kanyargó ösvények végét. Leült egy nagy, lombos fa alá és naphosszat gondolkozott.
Végül rájött mit kell tennie: „Megtanulok repülni. " Minden erejét megfeszítve koncentrált a repülésre, mígnem siker koronázta kitartását, felröppent a levegőbe. Ahogy szállt felfelé, keresztül látott az erdő fölött, látta a távoli hegyeket, a horizontot. Zaruga mást is látott, már tudta, hogy a távolba vesző utak néhol visszakanyarodnak, keresztezik egymást vagy egyéb ismeretlen ösvényekbe szaladnak bele. Tudta: tovább kell mennie. Le akart szállni a földre, de hiába próbálkozott, nem érinthette a talajt többet. Lelke elszakadt a testétől és nem térhetett vissza már.
Zaruga lelke azóta is az erdők, mezők fölött bolyong.
Ha a vándorok megpihennek a lombos fa árnyékában, az erdő szélén, a levelek azt suttogják:
- Zaruga!
Ha a vándorok a mezőn járnak a szél süvít utánuk
- Zaruga!
Ami annyit jelent: - Menj tovább!
/Székesfehérvár, ~2008/