Milyen jó érzés
szagolni a bűn illatát
a téli hidegben, és csak
magamra gondolni.
Milyen friss a szellő
mikor hazudsz másnak,
és magadnak, mikor lopsz
tárgyat, érzelmet, vágyat.
Milyen jó, hogy vágtat
ereidben az adrenalin, mikor
megveted másban a szenvedés
ágyát, s kacagsz utána.
Milyen rossz, hogy nem tudok
ilyen lenni, hogy nem tudok más
szenvedésén nevetni, mert fájdalma
bennem visszhangzik.
Milyen rossz, hogy nem tudok
rendesen hazudni egy jót, mert a
program mi agyamban fut,
hibaüzenettel terminálódik.
Marad a rossz ízű munkából
keresett kenyér, az éhezők étele.
Élelmes ember henyél, lop, csal,
királyi az eledele.
Nyugtatom magam, hogy egy nap
majd követem a trendeket, széttöröm
a rendek csontjait, kihúzom magamnak
a teremtett világ aranyfogait.
Sosem jön el az a nap, mert agyamban
már felépült a daganat, mely elnyomja
ezen gondolatokat. Kár érte, marad a
kereszt, a jóság, a szeretet, ez a
macska már sosem fog egeret.
Lelkem a bűnhöz gyáva, míg másnak
a lelke hiánya miatti öröm miatt bőrére
a bűn jele van tetoválva. És kezében látom
sportkocsi kulcsát, és szilikon robotnője
puha kezét.
És nem értem, hogy irigynek kellene-e
lennem, vagy frigidnek, remetének,
viharban kettétörő facsemetének?
Tisztelem a Gonoszt. Mert győzött a Jó
fölött, mert a Jó kardja eltörött, mert
gyáván elszökött. Mert bujdosik, és
nem mer szólni, hogy itt a nagy tévedés:
a tömegeket lehengerlő révedés, végtelen
élvezés mikor csilingel a Mammon.
Tisztelem a Gonoszt, de csendben,
lelkem erdeje közepén, mikor a csillagfény
a szemembe világít, egy gondolat nem tágít:
szeretem a Jót.