Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Egyszer

, 103 olvasás, Csomor Henriett , 0 hozzászólás

Elmélkedés

Lelkemből fakadó mély érzés
Valahányszor feltekintek a
magasztos égre,
elnézem a lassan
vonuló fekete felhőket,
amelyek árnyékként vetülnek
az örökzöld fenyőkre.
Képzeletemben gyengéden ölellek,
nem szólok, csak hallgatok.
Nehéz most beszélnem,
szívemet tépi a fájdalom,
mintha vadvízen eveznék,
s utánam szélsebesen jön
a nagy hullám, amely elnyel.
Jól tudom, az élet kegyetlen,
mert sok mindent átéltem már.
Úgy féltelek én.
Szívemnek bársonyos
szobájában kincsként őrizlek.
Örökké a reményt vesztett
embereken segítesz,
nem érdemled gyötrő,
keserves betegségedet.
Képtelenség, hogy
egyszer örökre elveszítselek.
Ijesztő a gondolat, hogy
nem hallhatom többé
gyönyörű bársonyos hangodat.
Sajnos göröngyös utamon
egyszer nem kísérsz tovább.
Egyetlen vagy, aki megért,
s velem van akkor is,
mikor senki más.
Távol vagy tőlem,
és mégis közel.
Egyedül nálad fogadtam el,
hogy nem láthatlak,
s nem érinthetlek,
mégis ragaszkodom hozzád.
Istenem, kérlek, adj még időt,
hogy óvhassam,
s vigyázhassak reá.
Tudom,
és érzem,
egyszer végleg elengedi kezem.
Kedves, s szelíd lelke
szívemben él tovább.
Akkor majd én is elveszek
bánatomban nélküled.

2019. november 15

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Elmélkedés
· Kategória: Vers
· Írta: Csomor Henriett
· Jóváhagyta: Vox_humana


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 184
Regisztrált: 2
Kereső robot: 20
Összes: 206
Jelenlévők:
 · Öreg
 · Sutyi


Page generated in 0.1759 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz