Én. Ismét én. Egymagam vagyok. Egyedül...
Nézem, ahogy a szürkület elfeketül,
A jéghideg eső elmossa könnyeim,
Az idegtől véresre rágtam körmeim.
Szívemben él a fájdalom és a remény,
S boldogságom kicsúszott nadrágom zsebén,
És azóta is keresem azt untalan,
Mert szétcsúszott lelkem azóta nyugtalan.
Keserédes napok váltják egymást folyton,
Érzelmeimet két karommal megfojtom,
És elillannak, akár a hó tavasszal,
Magamat csitítom, mert nincs ki vigasztal.
Boldogság finom fénye flegmán elkerül,
Szívem dobbanása lassan elcsendesül,
S ahogy a vénámat elhagyja az öröm,
Holt testemnek takaróját én úgy szövöm.
Nem gondol rá senki, de eljön majd a nap,
Mikor imát, s búcsút mond felettem a pap,
Átölel szorosan a végtelen sötét
Eloszlatva fejem fájdalmának ködét.
De a békéig még rengeteg kín vár rám,
Nyugodalmas sírhelyem az én bús szobám,
Mely elnyeli a néma sikolyt s fájdalmat,
S melyben belső hangom szabadon szárnyalhat.