Rég nem szólt bennem már dallam,
valahogy sehol sem találtam magamban.
Motoszkált kietlen agyamban,
de nem lelte útját, bárhogy is akartam.
A lesimult barázdátlan anyagon
hanyatt vágódott, mint téli latyakon.
Jobb féltekés rémes rímek, kínok,
verseknek kiásott sötét sírok
lyukdalták vergődő agyvelőm,
egyre csak kopott az alkotóerőm.
A szavakkal esetleg pár esetlen aktus,
de fejemben végig lüktetett a taktus.
Sokáig bolondját járatta velem;
belülről rugdosta kemény fejem.
Hát gondoltam; végre kiengedem!
Hogy került oda, azt nem tudom,
de egy álmatlan, hűvös hajnalon
gombóccá ért a garatomon.
Majd szeme nőtt és szája és karja,
éles karmával torkomat kaparta, s
kottákat karcolt a nyálkás szövetfalra.
Nem célom harcolni az ihlet kórral,
de bánatom volt, így lenyeltem borral.
Következő éjjel a gyomromat marta,
komor szavak áztak gyomorsavamba.
Könny-koktélt ittam rá kínomban,
s ettől iszonyú iramban,
ordítva-bőgve hánytam a sorokat reggel,
lelkemben sok-sok felszakadt verssel.
De bevakolt számban bennrekedt minden.
Segítség! Hogy juttassam ki innen?
Ha nem mondom el, megfulladok tőle,
vagy lyukas fogakba rejtett, örök kövület lesz belőle.
Online látogatók:
Látogató: 41
Regisztrált: 0
Kereső robot: 11 
Összes: 52
