Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Kitartás a mindennapokban

, 83 olvasás, Csomor Henriett , 1 hozzászólás

Ezek vagyunk

Érettségi után 1995-ben rögtön elkezdtem munkát keresni, mert mindenáron dolgozni akartam. Hittel és reménnyel álltam neki keresni. Naponta végigböngésztem az újság "munkát kínál" rovatát, de mindig szomorúan tapasztaltam, hogy számomra nincsen olyan munka, amit el tudnék végezni. Lelkileg kiborultam, mert nem azért tanultam, hogy egész életemben szociális segélyen éljek.

Ez túl nagy büntetés volt nekem azért, mert mozgássérült vagyok. Hinni akartam, hogy megállom a helyem a társadalomban, de tudomásul kellett vennem, hogy még a védett, sérült munkahelyeken sem kellettem, mert féltek, ahogy mozgok, hogy elesek és ők nem tudnak felelősséget vállalni értem. A kezem sem volt elég ügyes, hogy iksz idő alatt egyforma kis gombokat be tudtam volna zacskózni.

A másik helyen értelmi fogyatékosokkal és siketekkel használt ruhákat kellett volna válogatnom. De ott is ijesztőnek tűntem, és még beszélgetni sem tudtam velük, mert nem kommunikáltak.

Annak idején csak segítséggel közlekedtem, ha akkor felvesznek valahova, nem tudom megoldani a munkába járást. Anya nem vállalhatta be a szállításomat, mert az rengeteg plusz költséggel járt. Munka terén eláshattam magam, csődöt mondtam. Akkor is csinálni akartam valamit, utáltam magam azért, mert sérült vagyok. Mindig csak azt hallottam, hogy nem fogok tudni dolgozni.

Végső elkeseredésemben kaptam egy fehér-barna anyakecskét. Még picike volt, a barna nagy vesszőkosárban cipeltem, úgy dédelgettem. Jennifernek neveztem el, akkoriban nagyon tetszett ez a név. A családnak nem igazán tetszett Jenni, mert nem volt szabad ól. Apámat hiába kértem, hogy csináljunk egy faólat Jenninek. Csak a mézesmadzagot húzta el előttem, amíg megígérte. Kicsit elkezdtük, tartottam a deszkát, közben a szomszéd kertész oszlopának támaszkodtam, hogy el ne essek. Aztán röhögött egyet, és Pató Pál módjára azt mondta apám: - Hej, ráérünk, talán holnap folytatjuk! - evvel el is ment. Nagyon dühös voltam rá: - Ekkorra szemétséget még nem láttam! - kiabáltam. Ha tudnám, megcsinálnám egyedül. Istenem, miért nem adtál legalább jó kezeket nekem, hogy ólat tudjak építeni. Szegény Jennifer így halálra lesz ítélve, s ettől féltem. Mindig ez volt, s gyűlöltem, ha valamit akartam, s apám nem, az mindig elmaradt.

Jenni nagyon elkényeztetett jószág volt, ha kikötöttük, hogy legeljen, naphosszat csak mekegett, rossz volt hallgatni. Így vihettem legelni, de ennek ára is volt, elkötöttem a fától, s vezetni akartam. Néha ment is szép lassan, de amikor begyorsult őnagysága, elrántott és addig húzott maga után, míg el nem engedtem.

Napi szinten a pincedombról felugrott a háztetőre, s végigszaladt a tetőn, majd mekegve ráugrott az előszoba műanyag tetejére, kis lyukakat hagyva a műanyag tetőn, s esőzéskor be is áztunk. Vödröket tettünk a lyukas részek alá, ebbe csöpögött az esővíz.

Késő tavasszal már elég meleg volt, hogy ne kelljen fűteni. Egész nap csak olvastam bent, és átfagyva kiültem a libákhoz. Libuskáim egy önetetővel voltak elkerítve, hogy ne tudjanak messze elmenni, legfőképp bejönni a lakásba. Ha elszabadult a pokol, akkor kutya, kecske, liba, kacsa, mind a lakásba jött utánam. Gyakran kiabált velem ezért anyám.

- Most mit csináljak? Keresnek, mert szeretnek! - nevettem.

Odaültem az önetető elé, hívnom se kellett őket, megláttak, s már totyogtak is, a maguk nyelvén elcseverésztek. Rám hajtották fejeiket, lágyan csipkedtek, csillogó fülbevalóm után kapkodtak.

Eljött az idő, mikor Jenni üzekedni kezdett, s bakkecskére volt szüksége. Tudni kell, hogy a bakkecske iszonyú büdös jószág. Csak úgy bűzlött tőle udvarunk. Jenni erre az egy éjszakára a terményesbe lett összezárva a bakkecskével.

S másnap rám várt, s nehezen ki kellett takarítanom a bűzbomba helyét. Soha nem volt dolgom büdösborzzal, de most legalább sejtésem volt róla, hogy milyen büdös lehet, mikor megjelöl.

Anya kendőt kötött a fejemre, számra és orromra vékony sálat, hogy kevésbé érezzem a könnyfakasztó bűzt. Bendzsi kutyám be akart velem jönni a helyiségbe.

- Kinn maradsz, Bendzsikém, nem akarom hogy te is büdös légy. Ülj az ablak alá, játssz velem Rómeót és én leszek Júlia, csak ne sírj!

Kisöpörtem, s fel is mostam a cementlapot.

Titokban örültem, hogy Jenninek hamarosan kiskecskéi lesznek.

Bementem és rögtön a fürdőkádba ültem, miután levetkőztem. A víz tele volt habfürdővel, jól elfeküdtem benne, s hamarosan tisztára csutakoltam magam.

Öt hónap múlva két kiskecskének adott életet Jenni. Kiköpött hasonmásai lettek Jenninek, mindketten nőstények voltak. Rengeteget játszottam velük, már dússálni akartak, ha megláttak. Jennit távol kellett kötni a bodzabokortól, mert ha bodzát eszik, akkor büdös lesz a teje. Apunak mindig megállt, ha fejte. De ha ketten fejtük anyával, akkor mindig ugrált, hiába fogtam, s simogattam a kis dögöt.

Mivel magát a tejet nem szerettem, anya kakaót főzött belőle. A kecsketej nagyon egészséges, egy kicsit összeszedtem magam, mióta ittam.

A kiskecskéket eladtam, darabját ötezer forintért. Örültem, hogy kerestem egy kis pénz. A pénzt örömmel odaadtam anyunak.

Sajnos Jennifert elpasszolta apám tudtomon kívül két zetor trágyáért.

S Jenni végzetes balesetet szenvedett, újdonsült gazdája nem tudta, hogy Jennire néha rá kell nézni, mert rácsavarodhat a fára. Két hét sem telt el, s Jennifer felakasztotta magát.

2018. január 06.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Novella
· Írta: Csomor Henriett
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 36
Regisztrált: 0
Kereső robot: 11
Összes: 47

Page generated in 0.0451 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz