Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Saját bőrén tanul az ember

, 132 olvasás, Csomor Henriett , 0 hozzászólás

Ezek vagyunk

Milyen igaz a mondás, minden ember a saját bőrén tanul. Röviden vázolom a betegségem okát.

A Jóisten nem engedte meg, hogy egészségesen jöjjek a világra. Oxigénhiányos állapotba került az agyam, a mozgásszervet érte a sérülés.

Pici gyerekként nem éreztem annyira a sérültségemet, mert mindig velem volt anyukám, s a többiek. Ha sétálni akartam, csak a kezem fogták, s már sétáltam is. Ahogy nőttem, sajnos be kellett látniuk szüleimnek, hogy a fejlődésem érdekében a Pető intézetbe kell adniuk Pestre, hat évesen. A kicsik ilyenkor kezdenek iskolába járni, s este hazatérnek a meleg szerető családi körbe. Én meg ott voltam egyedül, mostohán a távoli nagyvárosban, ahol a mesefigurás puha ágyam helyett egy kemény priccsen feküdtem, egy vékonyka pléden, párnámat könnyeimmel itattam, mert annyira hiányzott az édesanyám.

Hat évig voltam a Pető intézet falai között. Megtanultam labilisan önállóan járni, kanállal, s villával egyedül enni, magamat ellátni, s még suliba is jártam.

Én voltam a nevelőm csámpi tündére, mert csámpásan jártam, s mindig játszottak velem. Néha elvittek a saját családjukhoz, s velük töltöttem egy teljes hétvégét.

Hazakerülve, a széltől is óvni akartak szüleim. Elég hamar megtanultam, hol van a helyem, a suliban csúfoltak járásom, s beszédem miatt. Húgom igyekezett megvédeni, de nem mindig sikerült. Osztálytársaim vezettek osztályteremről osztályteremre. Csak itthon, lakáson belül és az udvarban sétáltam egymagam, ha elestem, megkapaszkodtam a fenyőfába, s felkeltem.

A kinti világgal is kapcsolatom volt, de csak úgy, ha anyu vagy tesóm elvitt bevásárolni autóval. Nagyáruházakban toltam a bevásárlókocsit, néha kiröhögtek, csúfoltak, vagy beszóltak, s én tiszta méregből visszaszóltam. Nagyon elkeseredtem, hogy bántanak az emberek, azt mondták, hogy hogy mer az ilyen kijönni fényes nappal, nem szégyelli magát, csetlik-botlik ilyen fiatalon, hogy lehet így berúgva. Nagyon megráztak ezek a rosszindulatú piszkálások.

De nem tehettem mást, el kellett viselnem. Ők nem tudják, hogy mennyit dolgoztam a mozgásomért. Az emberek felszínesek, s képtelenek a másik helyzetét átgondolni, mielőtt szólnának. Belegázolnak az ember lelkébe.

Csak akkor buszoztam, mikor a buszsofőr apám különjáratba ment. Jó volt, hogy az Abaligeti cseppkőbarlangot is láthattam. Elmaradhatatlanok voltak a nyári strandolások, ilyenkor éltem igazán. Anyuék vízicsibének neveztek, mert reggeltől estig a vízben voltam. Estefelé alig bírtam kimenni a buszig, fáradtságtól bezuhantam az ülésbe, s aludtam hazáig.

Egyik házassági évforduló alkalmából befizettük szüleimet Ópusztaszerre. Előre tudtuk, hogy apám morogni fog a kirándulás miatt, de kit érdekelt. Szerinte kis pénzből nem lehet elmenni kirándulni. Én meg azt vallom, nem kell az embernek teli zseb ahhoz, hogy megismerje a hazáját. Menjen, amíg teheti, utána már késő siránkozni, hogy ezt se meg azt se láthatta. A buszban a sok kíváncsiskodó rögtön szóvá tette, hogy hogy fogom bírni a gyaloglást. Egész jól, válaszoltam, nem egyszer voltam már Ópusztaszeren, csodálkoztak rajta. Szerencsénk volt, Szegeden pont akkor volt a Munkácsy kiállítás. Két óra kiállása volt a busznak. Hárman bementük nézelődni, a képeknél nem lehet sietni, ott meg kell állni, s várni a hatást, amíg fogságba nem ejt. Így jártam a Golgota című életnagyságú festményénél. Teljesen magával ragadott. Nem is hallottam, hogy anya szólongat, sietni kéne, mert elmegy a busz nélkülünk.

Ópusztaszeren felváltva hol anya, hol tesóm kezét fogva mentünk, ismét bejártam a nagy területet. Végére maradt a Feszty körkép, az egésznek az volt a fénypontja. Amikor beléptem és meghallottam Lehel kürtjét, libabőrös lettem, annyira meghatódtam. Nagyon lassan körbeforogtunk a festmények közt, felemelő érzés volt végigkövetni a honfoglaló magyarokat, szememben könny csillant.

Harminchét éves koromig semmilyen segédeszközt nem használtam. Nagyon nehezen adtam be a derekam, hogy járókeretet használjak, kíméljem a csípőm, mert sajnos kikopott. Nem bírtam elfogadni, mintha kudarcot vallottam volna. Az a kis önbizalmam is elszállt, ami addig volt. Minden orvos mást mondott, nem törődtek velem. Végtére is nem ők szenvedtek, hanem én, két évig aludni sem tudtam, annyira fájt a lábam. Harminckilenc évesen, két évnyi szenvedés után ghörstön műtétet hajtott végre egy orvos. A csípőm femurfejéből levágott négy centit. A feszes izomzat miatt nem lehetett csípőprotézist beültetni. A felépülés nagyon lassú, kínszenvedéses folyamatok sorozata volt.

Harminckilenc éves koromtól elektromos tolókocsit használok. Kis időbe tellett, míg újra visszanyertem a vagányságomat.

Munkába való szállítási költségeim az egekbe szöktek. Munkámat nem akartam feladni, kénytelen voltam kiutat keresni. A Volánnál érdeklődtem, épp akkor kapott egy helybéli buszsofőr egy alacsony padlós buszt. Segítőkész, víg kedélyű sofőr, mondhatnám azt is, hogy a sofőrök gyöngye. Manapság ritka az odaadó ember, s ő pont ilyen, képes segíteni, és még beszélget is velem indulás előtt.

A városi buszon teljesen más a helyzet. A sofőrök ímmel-ámmal kiszállnak, a középső ajtónál lenyitják a rámpát, ha szociálisan érzékeny, akkor szól a többi utasnak, hogy menjenek el a sérült helyéről. Ha nem szól, magamnak kell helyett csinálni. Sokszor levegőnek néznek, s nem engednek be a számomra kijelölt biztonságot nyújtott helyre, ahol védve lennék a korláttal, nem tudnék feldőlni hirtelen fékezéstől, s ami a legfontosabb, önhibámon kívül gurul a kocsim, de ezt nem mérik fel józan ésszel, csak pattog, ha nekigurul a kerekem a lábának. Akkor is ott üdül a helyemen. Csak siltes sapkában utazom, legalább nem látom a megvetést, s a gúnyt az utasok arcán, hogy ez mit akar a buszon, mért nem ül otthon a sarokban. Sajna, a fülem nem tudom bedugni, s hallom, hogy beszélnek rólam, gyakran hülyének tekintenek, mert kocsiban ülök. Addig nem ér el a tudatuk, hogy nekem is van szívem és lelkem. Érzékeny vagyok, s nehezen tűröm a beszólásokat, s ha már nagyon kiborulok, visszaszólok.

A minap felszálltam a buszra. Két öreg nő beszélget, felém fordítja arcát, kínomban már a padlót bámultam. Te ezt csinálnád? kérdi a másikat. Felengednéd a sofőr helyibe a buszra? A másik csak a fejét rázta. Ilyenekkel foglalkoznak a vőmék, ilyen szégyentelenekkel, utálom őket. Amikor látok ilyet, már fölfordul a gyomrom tőlük, undorítóak. A nő mikor leszállt, mellettem ment el. - Nem baj hölgyem, egyszer maga is bele fog esni ebbe a helyzetbe, mondtam mosolyogva.

Az ember szeretne ott leszállni a buszról, ahol eltervezi. A Zsolnay kútnál már elkezdek jelezni, hogy szeretnék leszállni az Árkádnál. Nyomom, nyomom, s a vége az, hogy előre kell szóljak hangosan. - Legyen szíves letenni! A sofőr kiszáll, dühösen közli velem, hogy a kék jelzésű tolókocsit kéne megnyomni, ismered a jelet. Egész testembe remegek az idegtől, hülye nem vagyok válaszoltam. Nyomtam a csengőt, nem nyomtál te semmit. S meghazudtolva letett.

Nem egyszer koldusnak tekintenek. Na mordulnak rám, kezükben a százas, fogd már meg. Nem vagyok koldus kérem, tegye el a pénzét. Dolgozni járok, s a buszomat várom, hogy hazamehessek. Azért eltehetnéd, váltott kedvesebb hangszínre. Nem, köszönöm. Elnézést, mondta, ne haragudj rám, mondta megbánóan.

Anyukám a széltől is óvna még mindig. De ez a galád világ bőrömön érezteti fogyatékosságomból adódó sorsomat.

2017. december 09.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Próza
· Írta: Csomor Henriett
· Jóváhagyta: Vox_humana

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 39
Regisztrált: 0
Kereső robot: 11
Összes: 50

Page generated in 0.0457 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz