Két kávé közt alvajárok,
s kortynyi álmom a koffein.
Cigarettám csöpp zsarátnok,
s kihűlt hamvak az éveim.
Hamutálam egy sorsnyi ránc;
karikákat fújok felé.
Lebben a füst, s egy régi tánc
képe oson szemem elé.
Amikor a zene fénylett,
és a holdfény lágyan dúdolt.
Meseszépen meseszépet
mesélt akkor fent az újhold.
A parkettán táncolt egy lány,
selyembőrű, sörényhajú.
Kék szemében titkon sehány
gyönyört őrzött a mélabú.
Ülve néztem, tűzben égtem,
s a hamvaim mosolyogtak.
A csillagok vad-törékeny
ékszerekként felragyogtak.
Megszámoltam a színeket,
s megvakultam szépségükben.
A lány ekkor hangjegyként lett
a szívemben szelíd ütem.
A dallam-lány, mint egy vátesz
szolmizálta el a sorsát.
Azt rebegte, angyallá lesz,
istenének, ha megbocsát.
Ima lesz majd a nevéből,
az ajkakat simogató.
Embersorsú emberléttől
fájón édes muzsikaszó.
Én hallgatom, azóta is.
Minden este, ha elalszom.
Elbódulok, s közben csakis
értem dúdol az irgalom.
Imádságát, ha meghallom.
Online látogatók:
Látogató: 75
Regisztrált: 0
Kereső robot: 17 
Összes: 92
