Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Békében szunnyadok

, 48 olvasás, Csomor Henriett , 0 hozzászólás

Gondolat

    Ha majd egyszer nem leszek...
    Kérlek, édesanyám,
    zöldellő dombtetőn
    szórd szét hamvaim.
    Itt nyugodjak örökre!
    Ne sírj, inkább emlékezz,
    mint mondtam tenéked.
    Itt voltam szabad, s
    boldog az örök természetben,
    hol senki se látott, s
    a fák magukhoz
    öleltek, kis madarak
    dalára bánatom feledtem.
    Hidd el, édesanyám,
    jobb, hogy én hagylak itt előbb.
    Csak szenvednék nélküled.
    Az örök életben majd várlak
    ölelő karokkal.
    Olyan szeretettel,
    mint ahogy te vártál engemet,
    mikor megszülettem.
    Nem tudom,
    emlékezni fogok-e
    a lelkemmel a zöld
    lombú fákra, a kékellő
    égboltra, fehér fodros felhőkre.
    Vagy velem együtt ez is elvész majd?
    De a lágy szellő simogató érzése
    biztosan megmarad.
    Mikor a lágy szellő
    fuvallata átsuhan
    a kelő hajnalon,
    én simogatlak,
    s fájó, keserű
    könnyeidet szárítom.
    Csak légy nyugodt!
    Én már békében szunnyadok
    az örök természet ölelésében.

    2015. február 22.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Gondolat
· Kategória: Vers
· Írta: Csomor Henriett
· Jóváhagyta: Vox_humana


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 28
Regisztrált: 0
Kereső robot: 12
Összes: 40

Page generated in 0.0888 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz