Tudat alatt vágyam kerget,
hogy újra lássalak,
csak egy pillanat erejéig.
De semmi, még álmomban se.
Hasztalan perceimben rágódom,
ha nem így történt volna, most
én fognám csontos kis kezedet és
mesélnék neked drága egyetlen nagyapám.
Ahogy te tetted.
Rajongásig szerettelek!
Kit érdekelt akkor a rengeteg
játék, mikor ott ülhettem öledben
és fejem válladra hajtottam.
Úgy hallgattalak, amíg engedtek,
a bánatod újra nőtt, amint elengedtél.
Gyakran előjönnek az emlékeimben
a fájdalmaid, amit titkoltál előlem.
Mikor lábam fájdalomtól ég,
mindig arra gondolok, drága papám,
te ezt hogy bírtad elviselni?
Csendes, ártatlan nyugalommal, ágyadba feküdve.
Kínjaid közt rám mosolyogtál,
s azt mondtad:
Drágám, nincs bajom, adj egy
puszit, és öleltél.
Neked ez volt a pillanatnyi gyógyír.
Nekem csak vigasz volt, hogy
még velem maradsz.
Szívem mélyén mindig
suttogom: bárcsak itt lennél
velem drága egyetlen nagyapám.
2014. 04. 14
|