Halottak napján hozzátok igyekszem,
kik már rég
elköltöztetek a túlvilágra.
Temetőkertek csendjében
titeket köszöntelek,
nehezen engedtelek el benneteket,
de sajnos mennetek kellett.
Nem maradt más,
csak az emléketek, amit
születésem óta belém ültetettek.
Felidézem szelíd arcotok vonásait,
néha már elmosódva látszik,
mégis megnyugvással tölt el
a tudat, hogy ma,
ha csak egy pillanatra is,
de láttam nagyapáimat,
akik egykor a
szívem közepei voltatok.
Ma sincs ez másképp,
csak nem vagytok itt mellettem,
nem tudlak benneteket ölelni.
Közelségeitek elvesztése
könyörtelen hiányom lett.
Mikor meglátogatlak benneteket,
olyan, mintha hazajönnék.
Hideg sírköveitekre fehér,
bús fejű krizantémot rakok,
lelkem bánatát tükrözi,
s a zöld fenyő, az
életünk jelképét mutatja, hogy
még éltek a szívemben.
Gyertyát gyújtok értetek,
s némán azt kérdem tőletek:
vajon érzitek-e
még ragaszkodásomat?
Feleletet nem kapok,
csak a lágy szellő fuvallatát
érzem, végigfut bőrömön.
Hideg, fagyos az este,
csillagok őrködnek a
sírok felett,
mielőtt bezárul előttem
a temető kapuja.
Búcsúzóul felétek
fordulva elköszönök,
hosszú évek fájó
könnyeit értetek hullatom.
2021. november 18.