Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Gina és Öcsi

, 31 olvasás, Öreg , 6 hozzászólás

Ezek vagyunk

A nyolcadik b-ben, biológia órán, a szokásos műsor ment. Pappdave járkált a teremben, lármázott, papírgalacsinokkal dobálózott. Alattvalói tapsoltak, nevettek. Az ablak melletti sorban, a harmadik padban ülő lány, nagyon unta. Mozgékony, szív alakú arcán utálkozó kifejezés ült. Seszínű, boglyas haja miatt, a Pitypang névvel illették az osztályban. Jobb volt, mint a régi iskolájában, ahol Rackának, vagy Birkának szólították. Fejét lehajtotta az asztalra. Álmos volt, Öcsi megint rosszul aludt az éjjel, és olyankor másnap, az egész család fáradt. Félálomban hallotta, ahogy a tanárnő kiküldi a rendbontót a folyosóra. Arra rezzent fel, hogy a nevét hallja.
- Georgina! Otthon kell aludni! Mindenki vegyen elő egy a lapot, és írja rá a nevét! Tíz kérdés, hetven százalékig egyes!
- Remek! – Gondolta Gina. – Még egy karó. Kösz, Pappdave. Pedig milyen stabil hármasom volt.
Három hónapja került az osztályba. Akkor költöztek Szegedről Kőbányára, mert apja ott kapott munkát, a Gumigyárban. Ez a rövid idő elég volt ahhoz, hogy felmérje az erőviszonyokat. A nyolcadik b három csoportra oszlott. Pappdave és hívei. A Kockák, ők amőbáztak, sakkoztak a szünetekben, délutánonként, pedig hosszú, véres csatákat vívtak lézerkardokkal, online. Meg egy lánycsapat. Pitypang őket, magában a Barbiknak hívta. Drága holmikban jártak, sminkelésről, ruhákról, frizurákról, pasikról folyt köztük a szó. Ha találkoztak, vagy búcsúztak, arcukat közel tartották egymáshoz, és a levegőbe cuppantottak, nehogy elmázolódjon rajtuk a festék. Gina nagyon szeretett volna csatlakozni hozzájuk. Volt még néhány kívülálló, aki nem tartozott sehova. A Tojások, akik egypetéjű ikrek, és beértek egymás társaságával. Pitypang padszomszédja, Diaboli Szilárd, Liszi. Ő nem ereszkedett le pórnéphez. Soha, senkinek sem küldött puskát, és nem is súgott. Fogantatása pillanatában ki lett jelölve az útja. Idővel apját fogja felváltani egy nagy vegyipari cég igazgatótanácsában. Szelíd, porcelánkék szemével ártatlanul nézelődött, de mint egy sakkjátékos, folyton azt mérlegelte, milyen előnye származik a következő lépésből. Tőle jobbra, üresen állt a hollóhajú, égő, fekete szemű Dzsenifer helye. Ő azzal kérkedett, hogy babát vár. Senki sem hitt neki. Gina alig ismerte, mert később kiderült, hogy nem hazudik, és elkerült az iskolából.
Az osztályba járt még Taki. Neve a Taknyosból származott, mert ha náthás volt, abrosznyi, kockás zsebkendőbe fújta az orrát. Vele még a tanárok se törődtek. Egész nap vitorlás hajókat rajzolt, és teljes fejezeteket tudott szó szerint idézni a Kincses sziget-ből. Haja, mint a szalmakazal, cipőfűzője folyton lógott, és a legszebb ruha is úgy állt rajta, mintha egy kutya szájából húzták volna ki. A magyarázatokra, csak fél füllel figyelt, leckéit óra előtt csapta össze, mégis erős négyes tanuló volt.
Kivágódott az ajtó, és egy negyvenes, festett vörös hajú nő robbant be rajta.
- Mit képzelsz, hogy Dávidkát kizavarod a folyosóra?! – Bömbölte.
Pappdave, önelégült vigyorral állt az ajtóban.
- Kedves Papp-anyuka, ezt talán a fogadóórán kellene… - Hebegte a tanárnő.
- Nem fogok fogadóórákra járni! Nekünk jogaink vannak! Nagyon meg fogod ütni a bokádat! Kirúgatlak!
Ahogy jött, elviharzott. A tanárnő leült, levette szemüvegét, két ujjal az orrnyergét masszírozta. Arra gondolt, hogy a tanév végén nyugdíjba megy. Eddig is már csak az igazgató rimánkodására dolgozott. Negyven éve van a pályán, belefáradt. Az utóbbi időben elszaporodtak a hasonló incidensek, és majdnem mindig őt marasztalták el.
Hagyjátok abba a dolgozatírást. – Sóhajtotta. – Ez az egész nem a ti hibátok.
Délután kettőkor, mint egy méhraj, kitódultak a nebulók. Langyos májusi szellő lengedezett. Gyorsan kifújta belőlük az iskolának, még az emlékét is.
A Barbik, vihorászva, csicseregve vonultak. Gina, hozzájuk csapódott. Olcsó, márkátlan ruhájában, olyan volt mellettük, mint színes paradicsommadarak közt, egy ázott verébfióka. Ha néha megszólalt senki sem figyelt rá. Egy közeli gyorsétterembe mentek. Ott kegyesen megengedték neki, hogy kihozza, amit rendeltek. Pitypangnak nem volt pénze, és már késésben volt.
- Cső, csajok! – Mondta erőltetett vidámsággal. – Mennem kell, otthon, már így is letépik a fejem.
Anyja, már útra készen várta.
- Hol csavarogtál?! Kértelek, hogy siess haza! Tudod, hogy Öcsit nem lehet egyedül hagyni! Most miattad el fogok késni!
Georgina szája, gyanúsan remegni kezdett.
- Mást se hallok, csak Öcsi, Öcsi, Öcsi! Nem hívhatok ide senkit, a barátaimmal nem mehetek el fél órára! Gyűlölöm ezt! Gyűlölöm, gyűlölöm!
- Idefigyelj, kisasszony! Nem engedheted meg magadnak ezt a…
Gina bevágta, öccsével közös szobájuk, ajtaját. Az ágyára vetette magát, takaróját a fejére húzta. A könnyű paplan rázkódott a hangtalan zokogástól.
Öcsi, Down szindrómával született. Kilenc éves korára, egy négy éves gyermek szintjére sikerült fejleszteni. Ez teljesen felőrölte a szülőket. Az apa jóformán állandóan dolgozott, hogy családját eltartsa, az anya cipelte a sérült kisfiú, minden terhét. Georgina, alkalmazkodó, jó gyerek volt. Hálásan csipegette fel a néha lehulló szeretetmorzsákat. Egy-egy fáradt mosolyt, szórakozott simogatást. De a több törődés igénylő kamaszkor, abroncsba zárta a lelkét. Minden nap, minden veszekedés, szorított rajta egy kicsit.
Csengettek, Öcsi szaladt. Az ajtóban, a platinaszőke Klaudia, a Barbik egyik oszlopos tagja állt. Először megdöbbent a kisfiú kerek arca, húzott szeme láttán. Aztán kibukott belőle a nevetés.
- Pitypangot, izé Ginát keresem.
- Gida, a szobában van és sír. – Mondta a gyerek, rekedt, mély hangon, úgy artikulálva, mintha gombócok lennének a szájában. – Akarod, hogy megmutassam? Gyere.
Kézen fogta Klaudiát, és bevezette. A lány az ágyon ült kisírt szemekkel, duzzadt, piros orral. A vendég alig leplezett fitymálással nézte a szoba két felét elválasztó polcot, a kopott bútorokat. Láthatóan kémkedni jött.
- Kölcsön adnád a magyar könyved? Elhagytam az enyémet, és tudod holnapra meg kell tanulni azt a verset.
- Persze. De melyik verset?
- Hát…, tudod, amelyikben versszakok vannak.
- Tessék, a könyv. Kérlek, ne beszélj a suliban arról, amit itt láttál, meg hogy az öcsém milyen.
- Ne aggódj! Csak nem képzeled?
Szája előtt elhúzta a kezét, jelezve, hogy cipzár van rajta.
A következő nap az iskolában azzal telt, hogy a többség Pitypangot csúfolta.
- Hogy van a kis szörnyszülött, Gida?
- Nem harap?
- Mutatványosként, jó pénzt kereshetnétek vele. Gida, és a szörny.
A Barbik voltak a legkegyetlenebbek. Liszi a padszomszédja, Taki, és még páran a Kockák közül, nem álltak be a nyájba.
Padtársa, aki hétszámra nem szól hozzá, az utolsó szünetben megkérdezte:
- Mi van az öcséddel?
- Hagyjatok békén! – Fordított hátat Gina. – Halhattad, szörnyszülött.
- Hogy viseled? – Kérdezte részvéttel.
- Tonnányi súllyal nehezedik rám.
- Miért nem adjátok be egy otthonba.
- A szüleim nem akarják.
- Pedig, mindig racionálisan kell gondolkodni. - Szajkózta Liszi, apja szavait. – A cél szentesíti az eszközt. Ha valami, vagy valaki keresztezi a terveidet, az akadályt el kell hárítani.
Pitypang rápillantott, vajon komolyan gondolja? A porcelánkék szemek szürkévé változtak, pillantásuk olyan kemény lett mintha két kavicsot látott volna. Gina tekintetét foglyul ejtette, vonzotta a mögöttük rejlő feneketlen üresség.
Az osztály élte megszokott életét. Néhányan, házi feladatot másoltak, Pappdave, krétával dobálta a Kockákat, azok táskáik fedezékében végezték kockadolgaikat.
- El kell hárítani az akadályt. – Folytatta Diaboli. – Ez a szüleidnek is teher, még nagyobb, mint neked. Ha nem lehet másképp, egy párna az arcára… Soha, senki nem tudná meg.
Órák után, Georgina egyedül ballagott haza. Észrevette, hogy az utca túloldaláról, Taki őt bámulja. Úgy tűnt, mondani akar valamit, de nem mer. A lány, gyorsan elfordította a fejét. Olyan érzése támadt, mintha elveszített volna valamit.
Otthon, Öcsi, szokása szerint elé futott, átölelte és nyálas puszit adott neki. A nővérét szerette a legjobban. A délután nyugalomban veszekedés nélkül, csendes, fáradt szülőkkel telt.
Éjszaka, Gina arra ébredt, hogy Liszi duruzsolását hallja a fejében. Felkelt, kezébe vett, egy kutyát ábrázoló díszpárnát. Megkerülte a szobát kettéosztó polcot, és Öcsi ágyához lépett. A kisfiúnak nyitva voltak a szemei. Őt nézte. Az arcára tette a párnát. Egyre erősebben szorította.
- Elbújtam. – Hallotta tompán.
Úgy érezte, mintha víz alól bukkanna fel egy pillanattal, a fulladás előtt. A vánkost, ijedten a sarokba hajította. Erősen zihált. Szája kiszáradt, nyelve, mint egy darab szivacs, tapadt az ínyéhez.
- Kukucs. - Suttogta.
Visszament, az ágya sarkába kuporodott, térdeit felhúzta, és előre-hátra billegett.
- Megőrültem. - Gondolta.
Egy óra múlva elaludt. Reggelre megfakult az emlék, majd, mint egy álom elillant. Talán, a túlterhelt elme, védekező reakciója volt.
Az iskolában, Diaboli várakozó arccal kérdezte:
- Na, mi volt az éjjel? Elhárult az akadály?
- Mi a fenéről beszélsz?
- Gyáva vagy! Soha, semmire se fogod vinni. – Legyintett Liszi.
Délután megint egyedül ment, messze lemaradva a többiektől.
- Pitypang! Várj meg!
Taki futott utána, cipőfűzője minden lépésnél rátekeredett a bokájára.
- Nem volt semmi baj az éjjel?
- Már te is ezzel jössz? Mit akartok tőlem? Ez valami hülye vicc?
- Még az elvetemült John Silver is megszánta a fiút.
- Mi van? Jaajj, Taki hagyj engem az egylábú kalózaiddal! Kétszáz éve meghaltak. De nem is éltek, úgy pattantak ki valakinek a fejéből.
- Tényleg nem emlékszel, mit szövegelt tegnap Liszi?
- Hallgatóztál?
- Nem kellett. Ha nem tűnt volna föl, az osztályban mögötted ülök. Ez a duma: „A cél szentesíti az eszközt. ” Fogadni mernék, nem tudja, hogy ez a középkorban a Jezsuiták jelmondata volt. Azóta minden gyökér ezzel magyarázza a szarságait.
- Honnan tudsz te ilyeneket? Csak nem lettél hűtlen a kalózokhoz?
- A Kincses sziget csak az egyik a kedvencem. A könyvek a cimboráim.
- Nem vagy te egy kicsit koravén?
- Ezt, már mások is mondták.
Gina a szeme sarkából rásandított. Csak most tűnt fel neki, hogy Taki vadgesztenye-szemei milyen derűsen, jó indulatúan csillognak.
- Van kedved együtt lógni velem? – Kérdezte óvatosan.
A másik gyanakodva pislogott, csapdát sejtett.
- Bemutathatnál a cimboráidnak.
- Rendben. Most megyek a könyvtárba, ott várnak.
- Most ráérek. Anyám, ma nem készül sehova.
Míg jóízűen beszélgetve ballagtak, hirtelen beborult az ég, eleredt az eső. Az utolsó ötven métert, futva tették meg, mégis eláztak.
- Íme, a könyvek. Nem kell bekapcsolni őket, sőt elemet sem kell cserélni bennük, soha.
- Hülye. – Puffantotta hátba Pitypang.
A pult mögül, középkorú, sovány, sasorrú nő, ismerősként köszöntötte Takit.
- Mutass be a barátnődnek.
A két gyerek egyszerre vörösödött el.
- Nem baj, hogy ráhagytam, hogy a barátnőm vagy? – Kérdezte később suttogva a fiú.
- Nem. – Pirult el újra Pitypang füle.
Másnap az iskolában, Gina megkérte a Taki mellett ülő, kedves arcú, mandulaszemű lány, cseréljen vele helyet.
Délutánra újra kisütött a Nap. Jó kedvűen együtt léptek ki az iskola kapuján. Georginára átragadt új barátja szelíd derűje, a lelkét szorító abroncs lazult egy kicsit.
- Ha ma is ráérsz, bemutatlak Beátának.
- Ráérek, de nem tudom, hogy érdekel-e Beáta.
- Nagyon jó arc. Együtt nőttünk fel. Kedvelni fogod.
- Biztos, hogy nem. – Duzzogott magában Gina.
A féltékenység apró, méregzöld lángocskája lobbant fel szívében.
Rövid séta után, befordultak a Bazalt utcába. Kicsi kertes ház előtt álltak meg. Taki, kulccsal kinyitotta a kaput, és kiabálni kezdett.
- Beáta! Hol vagy! Vendéget hoztam.
A ház mögül, egy hatalmas bernáthegyi cammogott elő. A lány megdermedt a rémülettől. A kutya megszaglászta, és orrával bökdöste a kezét.
- Ő, Beáta. Azt szeretné, hogy megsimogasd.
- Aranyos. – Mondta Pitypang kicsit reszketeg hangon.
Másnap délután, Georgina, önként vállalkozott rá hogy leviszi sétálni Öcsit. A szülők meglepve néztek egymásra. Ez még sohasem fordult elő. Taki és Beáta, a téren várta őket. A kisfiú, félelem nélkül szaladt az óriási kutyához. Öt perccel később már birkóztak. A bernáthegyi jámboran tűrte a nyúzást, és nagyon vigyázva, óvatosan bánt a gyermekkel. Este anyja nem tudta elképzelni, hogy egy sétától miért ilyen vidám, fáradt, koszos, és izzadt Öcsi.
A következő délután, Gina és Taki, együtt sétált át a téren. Élvezték a barátságos napsütést, kezük összeért. Elmélyülten beszélgettek, rengeteg mondanivalójuk volt egymásnak. A bokrok között, gyerekek bújócskáztak. Georgina, megmerevedett. Ahogy a kamera optikája ráélesít a kiválasztott tárgyra, úgy rajzolódtak ki szeme előtt, annak a borzalmas éjszakának a részletei.
- Mi történt? – Kérdezte ijedten a fiú.
A kislány szeme kivörösödött, könnyei végig csorogtak merev arcán.
- Kis híján megöltem az öcsémet. De még csak nem is emlékeztem rá.
Taki szembe fordult vele.
- Liszi?
- Igen.
- Az a fontos, hogy nem tetted meg. Ki tudtál szabadulni a hatása alól. Egyszer olvastam erről, azt hiszem ez az agykontroll, valamilyen elfajzott oldalága.
Elővette, pepita tartalék zsebkendőjét, és puhán letörölte Gina arcáról a könnyeket. Félszeg, darabos mozdulattal átölelte. A lány bevackolta magát a karjai közé, bodor fürtjei, csiklandozták az orrát. Megpróbálta elfújni őket.
- Mit csinálsz? – Nézett föl Georgina.
- Elröpítem a pitypang pihéit.
- De, akkor kopasz lesz.
- Nem baj. Legalább örökké megmarad nekem.
Gina, szinte hallotta, amint lelke abroncsai, csikorogva megnyílnak.
- Nézzétek, a két lúzert!
Három Barbi-lány áll meg mellettük. Mivel ügyet sem vetett rájuk senki, néhány gonoszkodó megjegyzés után, keserű szájízzel tovább mentek. Még a kínpadon se vallották volna be, hogy irigylik a „két lúzert”.
Június elején, egy verőfényes szombaton, kivételesen az apa is otthon volt. A konyhában, az asztal körül ült a család.
- Úgy gondoltuk apáddal, - fordult Ginához az anya – merthogy folyton ezzel nyaggattál minket, Öcsit elhelyezzük egy otthonban. Most találtunk neki egy megfelelő helyet.
- Mi? - Ijedt meg a kislány. – Nem akarom! Azt szeretném, ha itthon lenne.
- Gondold meg. Nem élünk örökké, aztán teljesen rád marad.
- Tudom. Mégsem engedem, hogy elvigyétek. Itt maradsz velünk. Igaz, Golyófejű? – Simogatta meg Öcsi kerek fejét.
- Igeeen! – Lelkesedett a gyerek, bár nem tudta, miről van szó.
- Georgina! Ne csúfold.
Az utcáról, öblös kutyaugatás hallatszott.
- Na, ha nincs más, megyünk egyet sétálni az öcskössel. Taki és Beáta, már várnak.
A szülők megnyugodva, egymásra néztek. Jóleső melegség öntötte el őket. Még hallották, ahogy az ajtóban lányuk azt mondja:
- Holnap, ha nem fog esni, elmegyünk az Állatkertbe. Jó lesz?

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Novella
· Írta: Öreg
· Jóváhagyta: Vox_humana

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 41
Regisztrált: 4
Kereső robot: 20
Összes: 65
Jelenlévők:
 · boszorka
 · Déness
 · frank
 · Friedrich
 · gazzo


Page generated in 0.0577 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz